A változás változása vagy folytatása? Amerika ma választ, mi pedig a távolból azon filozofálhatunk, ki lenne jobb számunka és miért. Nem mintha az amerikai választókat ez érdekelné, de mégis.
Sőt, nem mintha ez mifelénk az emberek nagy részét érdekelné. „Beképzelt amerikaiak! Nem mindegy kit választanak, nálunk nem lesz ettől olcsóbb a kenyér!” – így reagál az átlagember, ami nagy kár. (Csak zárójelben jegyzem meg, hogy nem csak az átlagpolgár, de nem ritkán a jövő értelmisége is…) A nagy, de kézzel nem fogható változásokat hozó világpolitikai eseményeket hajlamosak vagyunk bagatellizálni, fontosabbnak tartjuk, ha 50 centtel nő valamelyik szociális juttatás vagy éppen egy illeték nagysága. Miért is lényeges, ki lesz az USA elnöke s miért lesz ettől nálunk olcsóbb a kenyér?
Az Egyesült Államok egy világhatalom, klasszikus terminológiával élve az első számú nagyhatalom. Döntéseinek globális hatásai vannak, főleg mai világunkban. Számunkra nem lényegtelen, milyen fiskális és monetáris politikát folytat az amerikai kormányzat, honnan vonja ki haderőit, s milyen hangsúlyokat kap külpolitikája. E sorok szerzője szerint mindegyik szempontból jobb, ha ma az esélytelenebben tartott republikánus jelölt győz. Miért is?
Mint közismert, Barack Obama elnöksége alatt rekordméretű lett az amerikai államadósság (négy év alatt abszolút számokban mérve 50 százalékkal ugrott meg). Igen, a nagybani eladósodás a korábbi elnök, George W. Bush idejében kezdődött, ám Obama volt az, aki nem tudott megállni a lejtőn, sőt, még gyorsított is. És semmi jelét sem mutatja, hogy megálljt kívánna parancsolni magának. Európai léptékkel mérve nem csak az adósság, a költségvetési hiányok is felfoghatatlanul nagyok. Csapata továbbra is úgy véli, a válságból a nagyobb állami szerepvállalás billenti ki az országot, ám mindez egy perpetuum mobile. Ami nem működik. Ha marad ez a kurzus, pár év múlva a „megoldás” az amerikai adóssághalom elinflálása lehet – amelyet vagy a kormányzat választ, vagy a piac kényszerít ki. Ezt pedig mi itt Európában is megszívhatjuk, például a magasabb benzinárakon keresztül.
Obama balos gazdaságpolitikájának nem csak pénzügyi, de politikai vonzatai is vannak. Az amerikai elnök volt az, aki több ízben is az uniós költségvetési politika lazítását kérte a szigorú német kancellártól. A déli uniós államok példáján nagyon jól látjuk, mihez vezet a lazaság. Nem csoda, hogy Dél-Európa és a furcsa gazdaságpolitikai téziseket valló új francia szocialista elnök is bizakodva emeli tekintetében a Fehér Házra.
Hasonlóan fontos számunkra a mindenkori amerikai kormányzat kül- és biztonságpolitikája. Mint tudjuk, a NATO egyetlen komoly haderejét az Egyesült Államok adják, így Európa biztonságát is gyakorlatilag ők garantálják. Ha az USA azt mondaná, hogy kivonul a térségből – amit persze Obama sem tenne meg egy pillanat alatt –, akkor döbbennének rá csak az EU-s országok, hogy mennyit vesztenek egy ilyen lépéssel. Rövid időn belül a két-háromszorosára kellene emelni a védelmi kiadásokat, ami a válság miatt már így is feszes költségvetéseket végképp taccsra vágná.
Obama természetesen nem vonja ki az amerikai egységeket Európából, ám nem mindegy, milyen irányú lesz az amerikai külpolitika: továbbra is a csendes-óceáni kapcsolatok maradnak az első helyen, vagy ismét Európa kap nagyobb súlyt az amerikai diplomáciában. Számunkra, közép-kelet-európaiak számára – Oroszország közelsége és a térségre gyakorolt múltbeli negatív hatása miatt – pedig végképp nem mindegy, a mindenkori amerikai elnök mennyire „lazán” kezeli az amerikai–orosz kapcsolatokat.
Paradox, hogy míg Obama lényegében letojta Európát, addig az öreg kontinens rajong érte. Ennek elsősorban két magyarázata van. Az egyik az európaiak jelentős részénél előforduló látens Amerika-ellenesség. Annak örülünk, ha nem látjuk őket, ha nem akarnak tőlünk semmit sem – miközben megfeledkezünk arról, hogy 1945–89 között az ő aktív szerepvállalásuk nélkül nem lett volna Európában vasfüggöny – mert a szovjet érdekzóna az Atlanti-óceánig ért volna. S megfeledkezünk arról is, hogy elsősorban az amerikaiak a mi első számú természetes szövetségeseink és az egyébként meglévő enyhébb kulturális különbségek ellenére is egy civilizációs körbe tartozunk. Ők is a nyugat része.
A másik ok Obama és úgy általában a demokrata elnökök jobb PR-ja. Mivel az amerikai média jelentős része balos és hagyományosan – az egyébként a közéleti kérdésekhez az átlagpolgárnál semmivel sem jobban értő ám előszeretettel véleményt nyilvánító – művészek, Hollywood is általában a demokratákért rajong, a republikánus vezetőkről nagyrészt negatív kép szokott kialakulni: míg egy demokrata elnök jófej, laza, emberközeli, addig a republikánus vezető egy szőrös szívű, militáns, bunkó paraszt. S mivel az európaiak úgy általában is parasztoknak tartják az amerikaiakat, egy „paraszt republikánus” kevésbé szimpatikusabb számukra, mint egy „értelmesebb demokrata”.
Amerika ma választ. S egyáltalán nem mindegy – nekünk sem –, hogy kit.
