Ha az utóbbi éveknek van nyertese a szlovákiai magyar közéletben, akkor az a jótékonykodó civil figurája: az aktivista, aki kétnyelvűsít, épít-szépít, dolgokat tesz jobbá a közvetlen környezetében. Ellentétben a semmittevő politikussal, aki nyeli a pénzünket és lustálkodik. Pedig nem ennyire egyszerű a helyzet.

A civilek és a politikusok egymással merőben ellentétes megítélése átszivárgott a mindennapi témák közé is: az emberek is beszélni kezdenek a történtekről. Azzal párhuzamosan pedig, hogy a civil jelzőt egyre többen és többféle oknál fogva aggatják magukra, rohamosan esni látszik a politikusi tisztség presztízse. Ennek egy ékes és eléggé vicces példája, mikor az MKP választások előtti táblaállításai civil aktivitásként lettek bemutatva, de voltak irányított – és gyorsan elhaló – kezdeményezései a Hídnak is: pár sebtében nyomtatott kétnyelvűségi matrica. De egyébként is, manapság minden civil: a városi kezdeményezés, vagy épp a hivatali kötelességeiből kétnyelvűsítő bürokrata. Jól hangzik, na.

Miért tartja fontosnak egy párt, vagy egy politikai szervezet, hogy a közvélemény civilnek lássa és ne feltétlenül annak, ami – egy politikához közvetlenül köthető kezdeményezésnek? Mert a civil szónak pozitív jelentéstartalma van, a politikusinak meg negatív: az utóbbi időben ugyanis egyre láthatóbbá és közkedveltté váltak azok a szervezetek, melyek nem a politikán keresztül ténykednek, hanem önerőből valósítanak meg értelmes projekteket. Márpedig ez komoly kontraszt azzal szemben, ami egyfajta hallgatag közmegegyezés tárgyát képezte az utóbbi évtizedekben: azt hittük, hogy vannak pártjaink meg politikusaink, akiknek az a dolguk, hogy törődjenek a közösséggel, és ezt négyévente el is mondják, másra pedig emellett nincs szükség és energia sem akad.

Mára látszik, hogy a szlovákiai magyar társadalom teljes átpolitizálódása teljes kudarccal járt, aminek a következményeit a pártok és a közösség is nyögi. Az MKP-t és a Hídat, valamint a két pártok politikusait hibáztatják gyakorlatilag az összes kudarcélményért, ami a közösség sorsával hozható összefüggésbe: az asszimilációtól kezdve az önrendelkezés gyakorlatba való átültetésén keresztül a régiók állapotáig. Nem mindig jogtalan a kritika, de csak a politikára támaszkodva még Chuck Norris (elhasznált mémriadó) se lenne képes egy félmilliós közösség ügyeit kézben tartani. A következmény: több tízezer csalódott, a politikusokból és pártokból kiábrándult szlovákiai magyar, akiknek igényük azért lenne valamiféle megoldásra. És mindamellett nagyon, de nagyon utálják a jelenlegi politikusokat.

Az elégedetlenkedők igénye viszont a régi keretek között marad, a közélet túlpolitizáltsága a civil aktivitások megítélésében is megmutatkozik. A “civilek”, azaz a városszépítők, a kétnyelvűségi aktivisták, a látható réteg nem politikán kívüliként van kezelve. Sőt, elterjedt a feltételezés,  miszerint ez a csoport valójában a politikusok leváltására és szerepkörük átvételére vár – hogy aztán a régi, atyáskodó szellemben politizáljon tovább, csak éppen sokkal jobban tegye ezt, hiszen képzettebb. Mert jó civilekből lehetnének igazán jó politikusok – folytatódik a gondolatmenet. Lám, Magyarországon a civilek már nem is azok, hanem politikai útra léptek.

Lehet, hogy az átszivárgás indokolt, lehet, hogy nem. Lehet, hogy a civilek ha akarnának se tudnának politikai pályára lépni, de ez tulajdonképpen mindegy. Mivel maga a végkövetkeztetés rossz. Ha valamit tanulni kéne az utóbbi két évtizedből, akkor az az, hogy a magyar közösségnek akkor marad esélye a megmaradásra és gyarapodásra, ha a politika meg a civil szféra kiegészítik egymást. A két történet nagyon gyakran másról szól, a két csoport viszont egymásra van utalva. És természetesen létezik átfedés, egy jól működő rendszerben elméletileg sokan ugranának át a civil szektorból is a kiszolgált politikusok helyére. Vagy adnának nekik tanácsokat. Jelenleg ez sem működik, de nyugodt szívvel ráfoghatjuk az elmúlt húsz évre.

Az utóbbi hónapok üzenete pont az, hogy a közügyek nem érnek véget a parlamentben, a politikai programok megírásával, vagy éppen a választásokkal. A szlovákiai magyarság politikai érdekképviselete a magyar közösség szája: közvetíti, és ha tudja, átülteti a valóságba az igényeket. Arra viszont, hogy megmondjuk, mit akarunk, nincs szükség politikusokra. És ami nagyon fontos, hogy nagyon gyakran a megvalósításukhoz sem kell a politika. Mindennek és mindenkinek megvan a maga helye.  A civileknek, a civilekből politikussá válni akaró aktivistáknak, a politikusokból civillé váló aktivistáknak, meg a politikusoknak is. A minőség viszont nem változik a titulussal: azt a munka és az eredmények mutatják. Nem a státusz.