Ha betérsz a Murder kiállításra a Vörösmarty téri Üvegpalotába, utána már nem fog úgy esni a forraltbor az MP3-ról szóló betlehemesektől hangos karácsonyi vásárban, mint előtte. Amit látunk, az valóban nagyon profi, a kiállítás célja pedig nem a bűnözők vagy az erőszak sztárolása, sokkal inkább az esetek rendőrségi híreken messze túlmutató dokumentálása, testközelbe hozása. Egy dolog Báthory Erzsébetről hallani a töriórán, Jakubisko filmjét megnézni már sokkal nagyobb előrelépés, de az azért egészen más, ha a fejjel lefelé felfüggesztett szolgálólányok vére tőled két méterre csorog a kádba.
A kiállításról némi hiányérzettel távoztam, mert bennünket, magyarokat csak a nagyon közhelyesen bemutatott csejtei úrnő képviselt, a fontánabeli mészárlásról meg még csak lábjegyzet sem íródott, pedig az nemzetközi mércével mérve is komoly akció volt. Nem volt ott a cinkotai rém, vagy Soós Lajos sem.
A kiállításra nekünk, szlovmagyoknak is érdemes ellátogatni, idehaza úgysincs rendes (magyar) bűnügyi újságírás.
Az önmagát Gyilkos tárlatként aposztrofáló Murder kiállításról először a tévében hallottam. Ritkaság a mai Magyarországon, hogy a fővárosban elérhető, egyébként remek kiállításokat – pl. Cezanne vagy Örkény, hogy csak kettőt említsek a most éppen futók közül – a tévében reklámozzák, nyilván ebben több pénz van, bár a Cezanne csak 300 forinttal olcsóbb, igaz, ott sokkal kevesebb a bél. Meg hát, arra mindenki kíváncsi, hogy néz ki az a beteg állat, aki 400 kislányt ölt meg, a Fürdőzők-sorozat képeiről ugyanez nem mondható el.
Aki a bűnügyek, illetve tágabb értelemben a rendvédelem iránt érdeklődik, annak eddig is volt hova menni a magyar fővárosban. A Mosonyi utcai Rendőrségtörténeti Múzeum egyik előnye, hogy közel van a Keletihez, a másik, hogy ingyenesen látogatható. (Itt készült a híres Demszky Gábor elfut a titkosrendőrség elől fénykép is.) A múzeum egyik termében a rendőrség történetéből kapunk gyorstalpalót, a pandúroktól a Kádár-szalámin át Pintér Sándorig, a másik terem pedig az egyes, konkrét bűncselekménytípusokat, és a hozzájuk kapcsolódó rendőrségi munkát mutatja be. Itt úgymond esettanulmányokat láthatunk. A helyszínelők fekete-fehér, filmes géppel készített fotói egy alföldi gyermekgyilkosság helyszínéről a maguk módján sokkal megrázóbbak, mint az amerikai bűnözőket behozó Murder interaktív vérfolyama.
És van a magyar múzeumi világnak egy gyöngyszeme is, egy sajnos, csak a militária feinschmeckerek által ismert Pénzügyőr- és Adózástörténeti Múzeum, mely a magyar fináncok történetét dokumentálja a kezdetektől NAVjainkig. A gazdasági bűnözés iránt érdeklődő olvasóknak mindenképp ildomos felkeresni a Schiffer-villát, mely a kisföldalatti mellett, a Munkácsy Mihály u. 19/B szám alatt találtatik, és heti kétszer (kedd 8.00-16.00 csütörtök 10.00-18.00) látogatható.
Ez még csak a kezdet
A fenti két kiállítóhely inkább testületcentrikus, a Murder pedig abszolút esetközpontú, a másik oldalról, a bűnüldözőkről vajmi kevés szó esik, a kiállításnak ez persze nem is célja. „A Murder egy olyan koncepció, ami ötvözi a hiteles és dokumentarista történetmesélést a legmodernebb technikával. /…/ Minden egyes elkövetőről és esetről a legapróbb részletekre kiterjedő kutatómunkát végeztünk, törekedve arra, hogy a látogatók a valóság vérrel írt történeteit a leghitelesebb formában ismerjék meg” – nyilatkozta Antony Barlow, a kiállítás sajtófőnöke.
A látogató az előtérben egy fejhallgatót kap, s bár animátor is kíséri Vergiliusként a nagyon is valós földi pokol démonai között, a hang a fejhallgatóból jön. A narrátor néha idegesítően túljátssza, és ott is indokolatlanul hörög, ahol csak annyit közöl, milyen nap volt a tett elkövetése idején. (Igyexünk spoilermentesek lenni)
A kiállításra lifttel szálunk alá, és egy koponyákkal teli terembe, a holt lelkek termébe érkezünk, ahol kondicionálnak bennünket a túrára. Az első teremben mindjárt a mi Bözsi mamánkkal, Báthory Erzsébettel kezdhetünk, őt Vlad Tepes, közismertebb nevén a Drakula követi, interaktív karóival. Azért érezzük, hogy nem egy súlycsoport.
Innen időben és térben nagyot ugrunk, Jesse Pomeroy a következő, aki úgy került a reprezentatív mintába, hogy 14 évesen gyilkolt, ezért halálra ítélték, de az ítéletet soha nem hajtották végre, így 1932-ben bekövetkezett haláláig a siralomházban racsnizott.
A következő két teremben Hasfelmetsző Jack figyel, itt nagyon jó a füstbe vetítés. Kapunk egy flasht a 20-as évek Amerikájából, a napjainkban nálunk is sokat ragozott szesztilalom idejébe, ahol „ugat a Thompson és kiürül a dobtár”. Éppen Al Capone hatalomátvételét láthatjuk.
Közel az utolsó ítélet, jobb lesz, ha eldobod a térképet – még a neonok is villódznak, mikor Ted Bundy bevégzi
Itt van a Ku Klux Klán és a homár szexpartnereit legyilkoló Pogo bohóc, John George Haigh, akit a nálunk már szabadságvesztésüket töltő savasmaffia is szellemi elődjének tarthat; a bostoni fojtogató, és Ted Bundy, akit már a villamosszékben fogadja a látogatókat.
Az utolsó terem a meditációs szoba, talán itt rontják el a technikailag valóban nagyon igényesen felépített tárlatot. A narráció női hangra vált, és megpróbál meggyőzni, hogy senki sem születik tömeggyilkosnak, hanem a gyermekkori zaklatások, szexuális és egyéb bántalmazások stb. vezetnek a személyiség végzetes torzulásához, ezért a néző személyes felelőssége is nagy, azt illetően, hogyan neveli gyermekét. Azért ez nem ennyire egyszerű…
Nem beteg dolog-e gyilkosokról kiállítást készíteni? – kérdezték tőlem többen is, amikor mondtam, hogy mire megyek. Szerintem csak annyira, mint Investigation Discoveryt nézni. A kiállítók tényleg igyekeztek, az ötletek és a megoldások is nagyon jók, csak kár, hogy a témák túlzottan Amerikára vannak optimalizálva.
Ez most kicsit hülyén hangzik, de mintha nekünk, magyaroknak nem lenne e téren mit mutatnunk. Pedig nem hiszem, hogy az áldozatait saját műhelyében behordózó zakkant bádogosmester, Kiss Béla, közismertebb nevén a cinkotai rém „gyengébben eladható” sztori lenne lenne, mint a hasonló módszerrel dolgozó, csak az áldozatot utóbb kiöntő John George Haigh. Igaz, trükkös Béla bá kapott egy cellát a kiállítás börtönrészlegén, de valószínűleg a látogatók 99 százaléka nem tudja, ki a csoda az a Kiss Béla, legfeljebb a felvidéki reformátusok botránkoznak meg, mert a Kálvinista Szemle szerkesztőjét is így hívják, az ő szerepeltetése meg nem indokolt ebben a közegben. Pedig Cinkotán ma is emberek járnak abban az utcában, ahol a műhely állt…
A férjeiket légypapírból kiáztatott méreggel a másvilágra küldő tiszazugi asszonyok is simán belefértek volna a koncepcióba, hogy csak két, valóban közismert magyar példát említsünk. De elég átsétálni a Mosonyi utcába, hogy további ötleteket meríthessünk. Szóval lenne mit mutatni magyar vonalon is, igaz, az külföldön és a külföldieknek nem lenne annyira eladható.
Egy biztos: ha elhagyod a kiállítást, és próbálsz elvegyülni a karácsonyi vásár forgatagában, már nem fog úgy csúszni a forraltbor, mint előtte. Legalábbis az első néhány.
