A szlovák többséget magyar részről érintő diszkriminációról esik szó a kulturális minisztérium nyelvhasználati jelentésében. A dokumentum csak arra jó, hogy szélesebb körben is mutogatni lehessen, meg persze felháborodni a nyelvtörvényen, aminek a szakértő kezekben való alkalmazására azért rávilágít.
Az államnyelv használatáról szóló éves jelentés (amiben egyébként kitérnek az angol és cseh kifejezések elterjedésére meg az újságírók műveletlenségére és alulképzettségére – uraim, izzadni tessék) szűk egy oldalon foglalkozik a nyelvtörvény rendelkezéseinek betartásával a déli, magyarok lakta régiókban. A kulturális minisztérium olvasatában diszkrimináció uralkodik minden téren a magyarok lakta délen, hiszen – szögezik le – csak és kizárólag a magyarok lakta térségekből jönnek azok a panaszok, melyek tanúsága szerint nincs államnyelven írt szentmise, zavarják a szemet a magyar prospektusok, reklámanyagok, hirdetések. Nyilván kellemetlen látvány a szemnek, meg egyébként is, na Szlovenszku po szlovenszki.
Nem lehet teljes mértékben kizárni, hogy valahol valakit tényleg zavar a szlovák információk hiánya. Az viszont egészen biztos, hogy a hasonló konfliktusokat egy egészséges társadalomban házon belül oldják meg: az öntudatos polgár például megkérheti az érintett vállalatot, hogy szíveskedjenek vele szlovákul is közölni, mit jelent az „Akció: cipőkre, tramkira hatvan százalékos kedvezmény a kultúrházban” felirat, vagy közli a községgel, hogy szólaljon meg államnyelven is a kedvéért a karónkiabáló. Helyette a nyelvtörvény üzenete a következő: ne törődj a környezettel, bízd az egészet állam bácsira, aki majd megoldja és jól megbüntet mindenkit, aki érthetetlen szövegű prospektusokat zúdít a postaládádba. Házmesterek országát neveljük helyi matyicásokból.
Hab a tortán, hogy a nyelvhasználat kérdése valójában nem is oldódik meg a feljelentések útján: a kulturális minisztérium maga ismeri el, nincs elég emberanyaga az intézkedések érvényesítéséhez. Egészen addig ugye, amíg egy elhivatott kormány a „javuló” nyelvtörvény betűjét szem előtt tartva nem alakítja ki a megfelelő struktúrákat. Addig pedig marad az egyszerre tűrt és tiltott jogellenes állapot, már ami az egynyelvű magyar feliratokat és anyagokat illeti.
Az állampolgári panaszok egyébként önmagukban még csak-csak lehetnének elfogadhatóak. A derék kulturális minisztériumi bürokraták azonban más dolgokat is megállapítanak: például azt, hogy fokozódik a nyomás a magyar nyelv ismeretére és használatára a magánvállalkozói tevékenységek esetén vagy a munkavállalásnál, sőt, a települések törvénytelen módon írják elő a nyelvhasználatot a vállalkozók számára. Ez már a nyelvtörvény lényegének rövid, céltudatos formába öntése: a diverzitás egészen addig szép, amíg a magyar nyelv ismeretének kérdése kilép a négy fal közül.
Külön vicces, hogy míg Magyarországon a szlovák nyelvet vállalkozók tanulják és alkalmazzák tervszerűen, addig Szlovákiában egy hasonló törekvés negatív olvasatban kerül bele a nyelvtörvényből szóló jelentésbe. A Szótlan Szemtanú szívesen elmondja a kulturális minisztérium nyelvőreinek, mivel kapcsolatban fokozódik még a nyomás: hogy a nagyvállalatok alkalmazottjai elfogadhatóan beszéljenek valamilyen világnyelven, jellemzően angolul. Merthogy a kliensek komoly részével meg kell magukat értetni a vállalatoknak. Míg angolul tudni a felvilágosultság és műveltség jele, addig a magyar nyelvtudást számon kérni vagy előnyben részesíteni veszélyes, gyanús és alapvetően irredenta hozzáállás. Csakúgy, mint felhívni a helyi vállalkozások figyelmét arra, hogy használják a magyar nyelvet. Szlovákia, 2012, az az ország, amit Robert Fico fel akar zárkóztatni az Európai Unió magjához.