Jozef Čentéš nem lesz főügyész. Ezen a helyen szapulhatnánk az államfőt – jogosan –, írhatnánk Ficóék hatalompolitikájáról – jogosan –, az igazságügyre jellemző problémákról és ezek megoldásának kilátástalanságáról – szintén jogosan –, ám ehelyett nézzük meg, miért alakulhatott ki a jelen helyzet. Igen, a jobboldalról lesz most és itt szó.
Ivan G. méltatlan az elnöki tiszt betöltésére – ezt régóta tudjuk. Politikai lakáj, erkölcstelen pojáca, képmutató, primitív és gusztustalan alak. Felesleges rá több szót fecsérelni, ő már csak ilyen, így vonul be a történelembe – bármennyire is bízik ennek ellenkezőjében. Azt is tudjuk, Robert Fico miért akarja mindenáron magának, vagyis pártja emberének a főügyészi posztot. S nagyon sokszor nagyon sokan írtak már a szlovákiai társadalom egyik legnagyobb rákfenéjéről, az igazságszolgáltatásról.
Ám a jelen helyzet nem alakulhatott volna ki a jobboldal tétlensége és legendás meg nem egyezési készsége nélkül. Mindez nem egyszeri esemény, egy jelenségről van szó, melynek köszönhetően ma ott tartunk, ahol. S távolról sem csak a főügyész ügyében.
Emlékszik valaki arra, a félnótás Ivan G. miért lett államelnök 2004-ben? Kisebbik rosszként, merthogy a jobboldal egymást lőtte ki az elnökválasztás első körében. Kukan, Mikloško, Bútora – mindenkinek megvolt a maga jelöltje, csak éppen egyik sem jutott tovább. Ha ezek közül csak egy nincs, Ivan G. 2004-ben nyugdíjba vonul, ma pedig már senki sem emlékezne rá. Az országnak pedig minimálisan 2009-ig egy relatíve normális elnöke lett volna – merthogy mindhárom fentebb nevezett jelölt fényévekkel jobb lett volna Ivan G.-nél, a félkegyelműnél. Csakhogy akkor sem tudtak az illetékesek megegyezni.
Ahogy nem jutottak dűlőre 2004 és 2006 között az új alkotmánybírák jelölésének ügyében sem. Ha akkor megegyeznek a szükséges számú közös jelöltben, ma jórészt más összetételű lehetne az Alkotmánybíróság. 2006-ban, a második Dzurinda-kormány távozásakor 4 alkotmánybírája volt a 13 tagú testületnek. Így az akkor hatalomra lépő Smer–SNS–HZDS koalíció egyik első dolga lehetett – s ők köszönték szépen az esélyt –, hogy „feltöltsék” a hiányzó 9 helyet. Többségében persze saját embereikkel, 2019-ig bebetonozva a ficói-mečiari világlátást tükröző többséget. (Ebből a szempontból kulcsfontosságú lesz, 2016-ban milyen lesz a parlamenti többség. Nem mellékesen pedig 2014-ben három alkotmánybíró mandátuma jár le, közülük kettő mondható „ellenzékinek”.)
A főügyészválasztás is a fenti sorba illik. 2010-ben az akkori (friss) jobboldali koalíciónak minden esélye megvolt arra, hogy megválassza „saját” jelöltjét a Főügyészség élére. Vagyis egy olyan embert, aki legalább résnyire ki tudja nyitni az ügyészségi irodák ablakait, hogy távozzon a trnkai hét év alatt megáporodott levegő. A történések a szemünk előtt zajlottak. A parciális érdekek elsőrangúak voltak, így a koalíció képtelen volt egységes jelöltet állítani, egyesek Trnkát támogatták volna, nemsokára majdnem megbukott a kormány, csak két balfék áruló kormánypárti képviselő félreszavazása miatt élt még további háromnegyed évet.
Félévnyi bohóckodás után sikerült törvényesen megválasztani Čentéšt, ám az események annyi ürügyet szolgáltattak az államfőnek, hogy legalább elkezdhette az időhúzást. A kormány bukása után pedig valószínűleg már kész volt a terv: semmiképpen sem nevezik ki Čentéšt, tudván, a kinevezés elutasításához a smeres többségű Alkotmánybíróság muníciót adhat, a Smer a győztes választások után pedig új főügyészt választ. Ez vár ránk a következő hetekben.
A sort folytathatnánk az RTVS körüli szerencsétlenkedéssel, az elhibázott parlamenti tévéelnök-választással (ha úgy írják meg a törvényt, hogy az RTVS-vezetőt az újonnan felállított RTVS-tanács választja, akkor a Smer sokkal körülményesebben tudta volna csak megszállni az intézményt), a Közbeszerzési Hivatal (ÚVO) vagy az Állam Számvevőszék (NKÚ) vezetőjének meg nem választásával (mindkét intézmény vezetői széke már a Radičová-kormány alatt megüresedett, az előbbi már smeres befolyás alatt áll, az utóbbi pedig várhatóan a következő hónapokban kerül az alá). De felesleges. A hatalmat nem csak megszerezni, hanem gyakorolni is tudni kell. Ha pedig csak koalícióban van meg a többség, akkor konszenzusra kell jutni – nem mindenben, de a fontos dolgokban biztosan. Ameddig ezt nem tanulja meg a jobboldal, amíg az egyéni érdekek fontosabbak lesznek a közös kormányzati érdekeknél – és a közösen vallott értékeknél –, addig további Čentéš-jellegű „politikai balesetekre” számíthatunk. Mert a másik oldal köszöni szépen, az összes ballépést kegyetlenül büntetni. Az ostor viszont a társadalmon csattan.
