A szlovákiai magyarság túlságosan kompromisszumkész, vallja. Sem a Híddal, sem az MKP-val nem tud maradéktalanul azonosulni, a civil mozgalmak aktivitása viszont elnyerte szimpátiáját. Liberálisként az autonómiáért száll síkra, merthogy szerinte ez a természetes hozzáállás. Liberális és nemzeti nem állhat egymással szemben, véli. Grendel Lajos Kossuth-díjas íróval beszélgettünk.

Két éve jött a hír, hogy Önt agyvérzés érte Moszkvában. Bevezetésképpen ezért azt kérdezném, hogy szolgál az egészsége? Mivel telnek a napjai?
Túl vagyok rajta (mosoly). Beszélni, járni nem tudtam, igen egy vészes helyzet volt. Most már rendben vagyok, de a beszéd még mindig nehezemre esik. Egyébként ugyanúgy a magyar tanszéken tanítok huszadik századi magyar irodalmat, mint eddig.

Emellett igencsak aktív az internetes szociális hálókon. Ön is beleesett a hálózat csapdájába?
Igen, sajnos. Megváltozott a világ. A hátrányát az egésznek abban látom, hogy ezeken a felületeken keresztül zúdul az emberre a mindenféle információ, de valójában torz képet kap a valóságról. A jó oldala viszont az, hogy állandó kapcsolatban lehetek azokkal az emberekkel, akikkel egyébként évekig nem tudok találkozni. Tíz évvel ezelőtt sokkal nagyobb izolációban éltem, ma sokkal több emberrel a létesíthetek kapcsolatot, mint azelőtt. Az embernek ugye van egy normális baráti köre, de ez ma a Facebooknak köszönhetően kiszélesedett: iráni fordítóval beszélgetek vagy a ritkábban látott bécsi és prágai ismerőseimmel ápolok intenzívebb kapcsolatot.

Hogyan él az új világ adta lehetőségekkel?
Alkalmazkodom hozzájuk. Mindig egy lépéssel lemaradva, de megpróbálom követni őket. Hogy ezt meddig sikerül, azt az öregség próbájának tartom. Tehát amíg bírom követni, addig nem vagyok öreg.

Tavaly ősszel jelent meg egy írása a Kerekasztal által kezdeményezett Ki a magyar? sorozat keretében, melyben igen karakánul kiállt az autonómia ügye mellett. Az írást követő visszafogott reakciókból nekem úgy tűnt, hogy valójában mindenkit (autonómia-pártit, annak ellenzőjét és a téma iránt egyébként közömböseket is) meglepett azzal, hogy előszedte a témát. Milyen reakciókat kapott?
Tulajdonképpen semmilyet. Bizonyára sokan gondolták, hogy megbolondultam.

Grendel Lajos, mint liberális értelmiségi elkezd az autonómiáról beszélni, ami ez idáig a nemzetibb körök témája volt.
Ez természetes dolog. Én liberális vagyok, magyar liberálisként nem hogy fontosnak, hanem elengedhetetlenül fontosnak tartom az autonómiát, a nemzeti önrendelkezés eme formájának a felvállalását. Az, hogy magyar és liberális nem állhat szemben egymással. Valahogy úgy alakult a közfelfogás, hogy a liberális fütyül a nemzeti kérdésre, a szembenálló oldal meg túlságosan nemzeti. A liberális és nemzeti között valójában nincs konfliktus, hanem csak egy erővel gerjesztett konfliktus. Kossuth, Deák, Széchenyi egyszerre voltak liberálisak és nemzetiek. A liberális és a nemzeti szembeállítása egy huszadik századi jelenség.

Akkor vegyük sorba az autonómia ellen szóló hagyományos ellenérveket! Először: az autonómia a többségi nemzet támogatása nélkül sohasem valósulhat meg.
Így van, e nélkül nem fog menni. Ez viszont nem azt jelenti, hogy az autonómiáról le kell mondani. Tíz vagy húsz év múlva, de autonómiára sor fog kerülni. Meggyőződésem, hogy ezt a folyamatot felgyorsíthatjuk, hogy ne kelljen évtizedekig erre várni. Ehhez viszont határozott állásfoglalásra van szükség az autonómia mellett.

Fotó: Somogyi Tibor

A másik érv, hogy nincsenek meg a vezetői kapacitásaink ehhez a feladathoz. Csalódtunk a politikusainkban, a magyar települések önkormányzatai is össze-vissza működnek, hiányzik a megfelelő szürkeállomány. Minek ezért még nagyobb galibát kreálni saját magunk számára?
Ezzel nem értek egyet. Van elitünk, az elmúlt húsz-harminc évben kitermelődött egy elit társaság, amelynek igenis felvállalhatja az autonómia ügyét. Autonómiakérdésben nincs kompromisszum.

Továbbá, a szlovákiai magyar érdekképviselet potenciálja évekre lenullázódhat, ha az autonómiát jelöli meg politikai, közösségi célként. A szlovákok alapból szóba sem fognak állni velünk más kérdésekben sem.
Fokozatosan meg kell őket győzni. Ebben nem segít az, hogy a kérdést fel sem vetjük. Az autonómia nem fog egyik percről a másikra megvalósulni, hosszú évek folyamata lesz. Európában ma felgyorsultak a különböző autonómiatörekvések, lehetne sorolni a baszk, katalán, skót vagy albán, walesi példákat. Sokkal kedvezőbb a helyzet, mint húsz vagy harminc évvel ezelőtt. Ebből induljunk ki, ne pedig a húsz-harminc évvel ezelőtti állapotokból és hangulatokból.

Az autonómiakérdés a szlovákiai magyar közbeszédben ez idáig így vagy úgy jelen volt. Szinte minden alkalommal egy csodaszerként van beállítva, mely egyszerre minden bajunkat megoldja.
Ez is tévedés. Az autonómia nem old meg mindent, csak egy fontos lépés előre. Épp ez a különbség a jobbikos és liberális nemzetfelfogás között.

Az erdélyi magyaroknak azért sokkal könnyebb, egy jól behatárolható földrajzi térben élnek, miközben mi, más-más adottságú és történetű régióban…
Idestova száz év alatt számos közös vonás alakult ki a különböző régiók között, ma egy csallóközit egy bodrogközivel sokkal több kérdés köti össze, mint ami elválasztaná őket.

Hét év múlva százéves lesz a (cseh)szlovákiai magyarság. Ha ebből a kicsinek nem nevezhető történelmi perspektívából nézzük a helyzetünket, felmerül a kérdés: merre tovább?
Ezt a száz évet túléltük, ez feljogosít arra, hogy a következő száz évet is túléljük, mert megvan a nemzetben az akarat, hogy magyarként túlélje a következő évszázadot is. Nincs velünk általánosságban semmi baj, csak az, hogy kicsit bátrabbak is lehetnénk. Túlságosan kompromisszumkészek vagyunk. Ez már-már hiba.

Ezt egy novemberi Új Szó-interjújában is említi. Miért vagyunk hát túlságosan kompromisszumkészek?
Elsősorban azért, mert az úgynevezett anyaország negyven éven keresztül hátat fordított nekünk, nem is akarták tudomásul venni, hogy a határon túl is létezik magyarság. Ez azért elég hosszú idő, külső támasz nélkül sodródni. A 1989 óta eltelt húsz év sok mindent pótolt ebben a tekintetben, de ha elnézem mondjuk a szocialisták egy részét, nem biztos hogy egy részük örül annak, hogy mi egyáltalán létezünk.

Közismerten kiváló kapcsolatokat ápol szlovák értelmiségiekkel. Nem félt attól, hogy szalonképtelenné válik a szemükben az autonómiakérdés helyzetbe hozásával?
Nem. Ezt eddig is felvállaltam és tudomásul veszik, hogy a mondanivalóm sokszor eltér attól, mint amit hallani szeretnének. Ha nem tolerálnák, akkor oda a barátság!

Mikor 1989 után megalakultak az első csehszlovákiai magyar pártok, Önnek az volt a véleménye, hogy rendben, legyenek különböző mozgalmak, de emellett szükséges egy nemzeti minimum is…
Sajnos ebből nem lett semmi.

Fotó: Somogyi Tibor

Ma is így gondolja?
Igen, de valamivel optimistább is vagyok. Járjon bármennyire is külön a Híd és az MKP, nagyobb az esélye egy közösen felvállalt minimumnak. Noha ez a két párt bonyolult, mégsem jó egymás ellen harcolni. Ma talán jó esély van rá, hogy a több mint húsz éve várt nemzeti minimumot végre nyélbe üssük.

Ön szerint a Híd és MKP politikusai tudatosítják, hogy ez az ő felelősségük is?
Ezt inkább tőlük kell megkérdezni, én ezzel kapcsolatban szkeptikus vagyok.

Hogyan értékeli a mai szlovákiai magyar érdekképviselet teljesítményét?
Ez van… Sokkal rosszabb is lehetne.

Noha az útja már kifelé tartott az FMK-ból és a politikából, hogy az írói pályára koncentrálhasson, időről-időre azért meg-megszólalt politikai kérdésekben, amivel nem feltétlenül aratott közvetlen sikert. Hogyan látja ma a saját szerepét a szlovákiai magyar közéleti diskurzusban?
Noha ez illúzió, szeretném, ha a szerepem integráló lenne. Elfogadom a Hidat és az MKP-t is, de egyikkel sem tudok maradéktalanul azonosulni. Politikán kívüli vagyok, megengedhetem magamnak, hogy bárkitől független véleményem legyen.

A civileknek ezért rendszeresen fel is róják, hogy ne ártsák bele magukat a politikába.
Éppen fordítva kéne ennek lennie. Minél több civil aktivitást várnék el a közös ügyeink megbeszélése során. Nem hiszem, hogy ez csak a politikusok kiváltsága lenne.

A kétnyelvű mozgalmak eközben teljesen új dimenzióját nyitják meg a civilkedésnek, nem egyszer polgári engedetlenség eszközeinek a felhasználásával…
Hál Istennek, csak bírják ki minél tovább. Gratulálok a Kétnyelvű Délnek, csak folytassák, én támogatom őket, és minél többen támogassák őket közülünk!

Sokszor, amikor a bársonyos forradalom főszereplőit hallgatom nyilatkozni, az az érzésem támad, hogy nagyon idealista elképzelésük volt az emberi természetről. Mintha annak inkább csak a jó oldalát látták volna..
Sajnos ez így volt. Ez egy úgynevezett forradalmi helyzet volt. Először mindenki a jó arcát mutatta, a forradalom után azonban mindenkinek megmutatkozott a valóságos arca. Egy évvel a 89-es események után már megjelentek az agresszív tüntetések és politikusok, ami aztán felnyitotta a naivak és idealisták szemét, hogy a forradalomnak vége. Ez a forradalmi hangulat egyik következménye, hogy hónapokig az ember a túlvilágon érzi magát.

Mit csinálna másképp, ha visszamehetne az időben 23 évet?
Hamarabb kijózanodnék. Igaz, 1992-ben már meglehetősen józan voltam, de ez már kilencven elején is megtörténhetett volna. Az FMK-t súlyos támadások érték a Mečiar-párti VPN-esek részéről. Mečiar folyamatosan álhíreket terjesztett rólunk, mintegy ötödik hadoszlopként állítva be, akik szét akarják verni a VPN-t.

2009-ben, a berlini fal leomlásának és a bársonyos forradalomnak az évfordulóján a The Economist az alábbi szalagcímmel jelent meg: Húsz évvel a Fal után: rengeteget nyertünk, rengeteget veszíthetünk. Van ma mit veszítenünk?
Teljes mértékben. Úgy látom ma Európa válaszút előtt áll, az Európai Unió történetében nemrég lezárult egy fejezet. Az, hogy merre tart, még nem lehet tudni. Ebben némileg közel áll hozzám a Fidesz álláspontja, miszerint új utakra van szükség, csak még nem tudja senki sem, hogy melyek ezek az utak. A lehetséges forgatókönyvek közül ezért nem lehet teljesen kizárni, hogy az EU széteshet.

Ma már a szlovákiai magyar legendárium szerves része az 1989. november 18-i, Tóth Károlyék lakásán rendezett „buli”, ahol megalakult az első szlovákiai magyar politikai mozgalom, a Független Magyar Kezdeményezés. Ahogy az ilyenkor már lenni szokott, az estére mindenki kicsit másképp emlékszik. Mi az, ami nagyon megmaradt Önben?
Sokat pofáztam! Hazafelé menet pedig véletlenül a Szigeti cipőjét vettem fel, ugyanis egyforma cipőnk volt, csak az övé egy számmal nagyobb volt.

A fia, Grendel Gábor nemrég belépett a nagypolitikába. Mit szól hozzá?
Én nem szólok semmit (nevetés), majd öt év múlva elválik. Túl korai lenne még az állásfoglalás.