Habemus papam – fog felhangzani március végén. Ehhez az kellett, hogy a regnáló egyházfő, rendhagyó módon, bejelentse lemondását. Mindenki más miatt kerül be a történelemkönyvekbe, XVI. Benedek mint a hosszú évszázadok óta első abdikáló pápa – habár őt aligha ez motiválta.
Milyen is volt a hamarosan leköszönő egyházfő? Konzervatív? Igen – elvégre mi más lehetne egy pápa? Akik az egyház modernizációját az általa vallott értékrend felhígításában, a megváltozott társadalmi erkölcsökhöz való közelítésében látják, azok csalódottak a válasz miatt. Egy pápa viszont mást nem tehetett. Az egyház ugyanis maga az intézményesült vallás, a hit gyakorlását szolgáló, bebiztosító institúció. A hit alapelvei pedig változatlanok. Attól, hogy például mára társadalmilag teljesen elfogadottá vált a válás (s ennek köszönhetően nőtt rekordnagyságúvá, mérhetetlen károkat okozva), a pápa nem írhatja át a vonatkozó szentírási részeket, mondván: testvérek, haladni kell a korral.
A lemondását bejelentő pápa ebben hű követője volt elődjének, aki erkölcsi, hittani és társadalmi kérdésekben következetes konzervatív „politikát” folytatott. A II. János Pál és XVI. Benedek közötti különbség éppen ezért egyben hű korrajzot is fest – már ami a kommunikáció fontosságát illeti. Mondanivaló tekintetében alig volt különbség a két egyházfő között, ám a lengyel pápa mégis teljesen másként él az emberek emlékezetében, mint a búcsúzó bajor egyházfő.
A katolikus egyház a 20. század utolsó harmadában komoly dilemma előtt állt. Liberalizálódni vagy kitartani az eredeti értékrend mellett. Előbbi irány az elvek egy részének feladását jelentette volna, ám több hívővel és a liberális közvélemény nagyobb megértésével kecsegtetett. Utóbbi a zsugorodó és maradinak tekintett egyház rémképét festette fel. Az utolsó két pápa mégis ezt az utat választotta.
Az utóbbi évtizedek fejleményei pedig eddig nekik adnak igazat. Azok a protestáns egyházak, amelyek a „progresszivitást” választották, ugyanis a fejlődés helyett az apadás, a szürkeség és a széthúzás útjára tévedtek. A társadalmi „progresszíveket” ugyanis sosem lehet utolérni, ehhez mind több és több elvet kell feladni, ami maga után vonja a hívő emberek kiábrándulását. Illetve a széthúzást, a szakadás veszélyét – mely például évek óta jellemzi az anglikán egyházat. A katolikus egyház eközben nőni tudott – igaz, ez döntően az Európán kívüli területeknek köszönhető –, az öreg kontinensen pedig erős konzervatív bázisokat tudott kiépíteni. S nem utolsó sorban a saját, liberalizálódó egyházukban csalódott konzervatív protestánsok potenciális célpontjává vált.
XVI. Benedek az utóbbi évszázad egyik legkiemelkedőbb teológusa, vallásfilozófusa. Az utóbbi években kiadott könyvei azt mutatják, 80 felett is megőrizte szellemi frissességét. Irányítási képességei viszont a jelek szerint gyengébbek voltak, mint nagy elődjéé. Nem tudott rendet teremteni a vatikáni belső viszonyokban, a Szentszéken belül a kiszivárgó hírek szerint több frakció csatázott egymással. Emellett nem volt képes kellőképpen kezelni a korábbi évtizedekben felgyülemlett botrányos ügyeket sem. Tény, hogy például a gyermekmolesztálós ügyekben pontifikátusa alatt több előrelépés történt, mint II. János Pál idejében, magáról a problémáról is jóval nyitottabban kommunikált a Szentszék, ám még ez is meglehetősen kevésnek bizonyult. Egy morális autoritásként működni kívánó intézménytől ezen a téren sokkal többet vár el a társadalom – jogosan. Még ha, tegyük hozzá, ezeket az ügyeket általában előszeretettel fújta fel a baloldali média, aminek következtében a valóságosnál sokkal gigantikusabbnak tűnnek.
Márciusban a bíborosokon a sor, hogy olyan egyházfőt válasszanak, aki ezekben a kérdésekben is előrelépést tud elérni. A világ pedig lassan megszokhatja, hogy két pápája lesz. Egy nyugdíjas és egy aktív. 600 éve nem volt ilyen.
