Ma egyéves a Robert Fico vezette kormány. Mit csinált, hogyan viselkedett a régi-új miniszterelnök ez idő alatt? Szubjektív és a teljesség igényére távolról sem törekvő válogatásunk.
A hegemón
Mindent megtehet, amit akar. Biztos kézzel vezeti pártját, a kormányban pedig nincs koalíciós partnere. Mindezek tudatában Fico hozzá is látott „ördögi terve” (ahogy egyes elképzeléseit saját maga elnevezte) véghezviteléhez. Eltörölte az egykulcsos adót, hozzányúlt a II. pillérhez, átírta a munkatörvénykönyvet. S tervbe vette az egybiztosítós modell bevezetését az egészségügyben – ez utóbbi viszont valószínűleg nem fog neki összejönni. Nem lesz hozzá ugyanis elég pénze. Az Alkotmánybíróságon meglévő többségének és kézi vezérlésű államfőjének köszönhetően pedig sikeresen gáncsolta el Jozef Čentéš főügyészi kinevezését. Az összes fontos vezetői posztot saját embereivel töltötte fel – mindent ő irányít. S ehhez kétharmad sem kellett.
A jó tanuló
A jó politikus képes saját hibáiból tanulni, a még jobb más hibáiból okul. Ficónak mindkettő sikerült. 2006–10 között állóháborút vívott a sajtóval és a társadalom felével, 2012-ben viszont rituálisan elásta a csatabárdot. Az igazság az, hogy már nem sokkal a 2010-es elbukott választások után közlékenyebb, barátságosabb – normálisabb – lett a médiával, mindez pedig a győztes tavalyi választások után sem változott meg. Miért teszi? Rájött, hogy nem érdemes háborúzni vagy esetleges államfői ambíciói miatt igyekszik a decens államférfi pózában tetszelegni?
A status quós
2012 után a magyar ügyekben egy teljesen más Ficót és Smert látunk. A kormányfő egy kis magyar-rugdosásért sosem ment a szomszédba, emlékezetes, hogy 1998-ban ő volt az a koalíciós politikus, aki hangosan is nehezményezte, miért vették be a magyarokat a kormányba. A 2006–10 között időszakot pedig idézni sem kell… Már-már gyanúsan jó kapcsolatokat ápol Orbán Viktorral, az egy szem durva – de az tényleg durva volt – maticás beszólást kivéve pedig kultiváltan viselkedik a kisebbségekkel szemben is. Egyvalamit viszont ne feledjük: az, hogy nem rugdos minket és nem nyirbálja jogainkat, nem jelenti azt, hogy szeretne minket vagy hogy érdemben javítaná helyzetünket. Csak a meglévő nem rózsás állapotokat konzerválja – azt is ki tudja meddig.
A szociális
Mi más is lehetne egy magát szociáldemokratának valló kormányfő? Az állami juttatásokhoz nem nyúl, a kiadási oldalhoz szintúgy, a költségvetési hiányt bevételnöveléssel intézi el. Aminek a gazdaság issza meg a levét: a produktívaktól többet vesz el, s az adó- és járulékemelések miatt is nő a munkanélküliség. Ez utóbbi lehet az, ami a leginkább visszavág neki. A munkanélküliséget ugyanis nem lehet rendeletekkel, törvényekkel vagy adóemelésekkel csökkenteni. Az állástalanok számának növekedése pedig alapvetően hozzájárul a rossz „választói közérzethez”, ami egyet fog jelenteni a Smer további népszerűségvesztésével. Kérdés, ezt ki fogja tudni kihasználni? A jelenlegi jobboldal? Á, dehogy!
Az új államfő?
Ez 2013 kérdése. Választ csak az év végén kapunk rá. Egyesek szerint biztos, hogy ő lesz a Smer elnökjelöltje, mások úgy vélik, végül – alaposan meglepve ezzel a Fico ellen hangoló jobboldali jelölteket – egy nem konfrontatív arcot tol előtérbe. Lajčákot, Ftáčnikot? Mindenesetre ráhangolódásként a Smer az év végén még megnyeri a megyei választásokat, ami tovább növeli majd a kormánypárt optimizmusát. Derűlátásuk izmosodásához az a tény is hozzájárul majd, hogy a jobboldal várhatóan nem fog tudni épkézláb jelöltet állítani az elnökválasztásra.
