SemiHolsenArra, hogy a határokon túlról is érkezhetnek magas színvonalú könnyűzenét játszó magyar zenekarok, a széles magyarországi köztudat csak néhány évvel ezelőtt döbbent rá, egyidőben a tehetségkutató műsorok népszerűségének kirobbanásával. Természetesen a szóban forgó tehetségkutatók előtt is több szlovákiai zenekar koncertezett Magyarországon, de le kell szögezni, hogy ami fesztiválokon és klubkoncerteken csendül fel, csak nagyon ritka alkalmakkor férkőzik be a média által futtatott slágerdallamocskák mellé. Az viszont, hogy a szlovákiai magyar zenekarok létezése a magyarországi tehetségkutató műsoroknak köszönhetően tájainkon lepett meg rengeteg embert, nos, ez kétségbeejtő tényező.

Ez kell a népnek?

Létezik-e szlovákiai magyar könnyűzenei piac? Adott a válasz: nem, hogy is létezhetne, hiszen nagyon szűk rétegről van szó. Egy közel félmilliós közösségben képtelenség akkora közönséget kialakítani, hogy az fenn tudja tartani saját zenekarait – kesereg saját sorsán a szlovákiai magyar közélet. Az önsajnálaton és a puszta számokon kívül viszont óriási mértékben járul hozzá mindehhez az a tényező, hogy a saját médiánk sem foglalkozik az itthoni zenekarok helyzetével. Ha pedig a hipotetikus célközönség (amely hogyan is létezne, ha senki nem alakította ki?) nem fog olvasni, hallani a saját zenekarairól, logikus, hogy nem fogja megismerni őket. Ha pedig nem fogja megismerni, akkor nem fogja keresni sem. Ennek a folyamatnak a végsőkig elfajult csúnya következménye az a rengeteg falusi rendezvény, ahova selejtes minőségű magyarországi produkciókat hívnak az „ez kell a népnek” címszó alatt. „Ördögi kör: ha nem ismerjük a hazai tehetségeinket, akkor nem hívjuk meg őket koncertezni. Ha nem hívjuk meg őket koncertezni, akkor nem teremtjük meg az igényét annak, hogy szeressük azt, ami a »miénk« és potenciális jó” – mondja Lacza Gergely, az Expired Passport dobosa.

expired_passport 02

Hazai paradoxon

Az, hogy a hazai zenekarok nem kapnak elegendő életteret a saját közegükben, egyfajta darwini evolúciós folyamatként is értelmezhető: a zord körülmények között csak a legerősebb és legkitartóbb egyedeknek van esélyük a túlélésre. A többi, hiába kreatív és fantáziadús, ha nincs ereje harcolni az elemekkel, a helyi városháza kibérelt mozitermén túl nem viszi messzebbre. Azonban a túlélőknek sem könnyű. Logikus, hogy ha hazai porondon nem jutnak elegendő élettérhez, olyan területeken próbálkoznak majd, ahol több esélyt kapnak a bemutatkozásra. A magyar nyelven éneklő zenekaroknak adott tehát, hogy Magyarországon próbálnak szerencsét. Tekintettel a magyarországi könnyűzenei piac telítettségére, ez komoly feladatnak ígérkezik, hiszen több ezer magát fölküzdeni vágyó, ambíciózus,  fiatal zenekarral kell megküzdeniük. Van-e esélye egy szlovákiai magyar zenekarnak befutni a magyar zenei piacon? „Persze, erre megvan az esély, csak baromira nehéz. Nagyon egyedit kell alkotni, vagy nagyon elszántan kell törekedni erre, sok minden mást hanyagolva és feláldozva… Kapcsolatok, jó menedzsment vagy segítők nélkül ez szinte lehetetlen. Jó példa erre a Ghymes, akik folyamatosan fejlődtek, egyre érdekesebb és egyedibb lett muzsikájuk, végül Magyarországon is befutottak, s most már Kossuth-díjasok” – kommentálja Gerő. Annak viszont pontosan harminc éve, hogy megalakult a Ghymes, és a három évtizednyi pályafutásukért – mely előtt le a kalappal – a legtöbb szakmai elismerést már bezsebelték. Az idei koncertlistájukat böngészve viszont elcsodálkozom, hogy tizenhat koncertből bizony csak kettőt(!) terveznek Szlovákiában (az egyiket a trencséni Pohodán, a másikat Kassán). Ékes bizonyítékai lennének ők is a hazai média nemtörődömségének?

A gólya, mi jobb helyre költözött

Szintén népzenei elemekre épít, viszont teljesen más értelmezéssel nyúl a dallamokhoz a párkányi Jóvilágvan. A zenekar 2007-ben alakult, és az utóbbi két évben állandó jelleggel koncertezik a határon túl. „Egyre többen szeretik a Jóvilágvant Magyarországon. Van már egy nagyobb rajongótáborunk, akik igénylik, hogy néhány havonta eljöjjünk egy koncertre. Esztergom és Budapest vonzáskörzetét sikerült magunkra hangolni, és már Szegeden is kialakulóban van egy biztos közönség” – meséli Bokor Réka, a héttagú zenekar énekese és egyetlen lány tagja. Ami a banda médiaszereplését illeti, egyelőre nem könyvelhet el nagy sikereket e téren. Az mr2 egyszer ugyan a programjára tűzte a Hanne című számot, illetve egy rövid bevágásban ismertette a zenekart, „a kereskedelmi rádiók viszont általában azt a választ adják, hogy bár jóféle a muzsika, nem illünk bele a könnyen eladható »gagyi, populáris mainstream zene« kategóriába. Ezt persze nem bánjuk”. A Tilos rádiónál valamivel nagyobb szerencséjük van, több számukat is játsszák. Réka ezenfelül biztos benne, hogy szlovákiai zenekarok igenis be tudnak futni a magyar könnyűzenei piacon. „Lehet könnyen, meg van a másik út, amit a Jóvilágvan szeretne járni. Türelemmel, minőséggel, alázattal és sok-sok lelkesedéssel meg energiával. S akkor talán. Ez fontos, de nem cél. A cél a zene.“

jovilagvan_ff

A másik út

A könnyebbik úton indult el, majd félúton meggondolta magát a dunaszerdahelyi Csak Van. Bíró Szabolcs és csapata 2010-ben indult el a TV2-n indított tehetségkutatón, de mikor a zenekar az elődöntők előtt szembesült a részvételt szabályozó feltételekkel, úgy döntött, nem folytatja a versenyt. „A műsorbéli rövid szereplésünk, illetve a nagy nyilvánosságot kapott visszalépésünk sok ember figyelmét felhívta a Csak Vanra. Rengeteg koncertfelkérésnek tettünk eleget, miután visszatértünk a műsorból, és ezek többségét azért kaptuk, mert a szervezőknek tetszett az önállósághoz, egyediséghez való ragaszkodásunk, és hogy mertünk nemet mondani a tévé szerződésére“ – mondja Szabolcs. Néhányszor felléptek azóta Magyarországon, de inkább itthon szeretnek koncertezni. Úgy látják, hogy Magyarországon befutni „csak nagyon keveseknek sikerült, mindenesetre nem lehetetlen. Viszont iszonyatosan kemény kitartás és munka kell hozzá, az embernek a teljes lényét oda kell adnia az ügynek, és persze áldozatokat kell hozni érte, másképp nem sikerül. Mi megmaradtunk jókedvű hobbizenekarnak.“ Mindenképpen érdemes elgondolkodni azon, hogy itthon miért csak azután figyeltek fel Szabiékra, miután megjárták a tehetségkutatót.

 

Három nyelven

Milyen lehetősége van azoknak a zenekaroknak, akik nem akarnak csupán hobbizenekarnak megmaradni, Szlovákián belül? Nádasdi Pétert, a  Semi Holsen énekesét nem gátolják nyelvi akadályok. Azért, hogy szélesebb közönséget tudjanak megcélozni, a zenekar most készülő dalait három nyelven veszik fel. Peti az előző zenekarával, a Waterfallal is énekelt szlovákul. Annak idején a szlovák verzió nem futott be, az angol igen, viszont Peti érdemesnek tart egy új próbálkozást. „A zenéinket alapból két nyelven vesszük fel, angolul és magyarul. Ezután szeretném megírni és felénekelni őket szlovákul is. Eleinte nyilván minden zsánerből, amit játszunk, egy-egy számot választunk csak…“ Lelkesedése azt sugallja, hogy a királyhelmeci zenekar nem ismer lehetetlent. A melodikus alternatív rockot játszó Semi Holsen nem kis sikert ért el Magyarországon, mikor tavaly megnyerte a Hangfoglaló versenyt. A zsűri azzal ítélte oda a zenekarnak az első díjat, hogy ők játszák a legprogresszívebb zenét a nevezők közül; pontosan olyat, amelyre a magyar fiatal társadalomnak van szüksége. Ellentmondásos, miért nem játsszák akkor zenéjüket a rádiók, még a közszolgálati mr2 sem. Nincs ugyan állandó közönségük Magyarországon, Peti mégis úgy látja, hogy sokkal többen figyeltek fel a zenéjükre, mint itthon.  Keserű szájízzel nyilatkozik az itthoni, szlovákiai magyar kontextusba határolt lehetőségekről: „Megnyertük a tehetségkutatót, aminek gyakorlatilag semmi hozadéka nincs. Az Új Szó ugyan készített velünk interjút, pár internetes portálon is lejött a hír. Az viszont, hogy utánanézzenek, hogy ki ez a zenekar, aki megnyerte a versenyt, és elhívjanak koncertezni, az sajnos nem történt meg.”

Itthon?

Miért kell minőségi zenét játszó szlovákiai magyar zenekaroknak Magyarországon küzdeni a megélhetésért, mikor a magyar könnyűzenei piac finoman szólva is telített, és a rádiócsatornák, itt az mr2-t is beleértve, jópár stílust hanyagolnak? Az Expired Passportnak nincs közönségbázisa Magyarországon, de az elmúlt nyolc évben nem is törekedett a kialakítására. Lacza Gergely zenekari szereplésén túl is aktív szereplője az itthoni zenei életnek. Nem fest róla derűs képet, de bizakodóan és kész tervekkel néz a jövőbe: „Nem értékeljük kellőképpen a tehetségeinket. Ezen mindenképpen változtatni kell. Úgy érzem, a Pátria rádió már mozdult ebbe az irányba, s a hazai magyar sajtó is egyre jobban hajlik erre, csak kicsit olajozottabban kellene ennek működnie, sajnos a fogaskerekek lassan forognak, és nyikorognak még.” Gerő mindenesetre mindent megtesz érte, hogy mozduljon és történjen valami. Barátaival megalapította a Harmónia-díjat, a magyarországi Fonogram-díjhoz, vagy a közismert Grammy-díjhoz hasonlóan, hogy a Szlovákiában élő magyar zenészek számára is tudjanak szakmai és erkölcsi elismerést nyújtani. A projektnek, mely másfél évvel ezelőtt indult, az a célja, hogy életteret és közönséget biztosítson az itthoni zenekaroknak. Kérdés viszont, hogy a civil megmozdulásokon túl fog-e változás történni a média hozzáállásában. Mikor fog ráébredni az itthoni köztudat, hogy zene kell a népnek? „Nemcsak egy politikus lehet egy közösség »arca« – mondja Gerő –, hanem egy zenész is, sőt, az utóbbi lenne az ideális.“

Havran Kati