Amennyiben van olyan kulcsszó, jelenség, ami most befolyásolja a szlovákiai magyar közéletet, akkor az biztosan a vita, hiszen a csapból is ez folyik. Vita a bumm szervezésében, formálódó vita a hírek.sk-n, vita lesz (vagy nincs vita) a nyári táborokban, részletes vitaelemzések és értékelések születnek, valamint egy egészen komoly tömegbázisnak örvendő álláspont is érezhető, mely szerint a vitának nincs értelme, hiszen senki sem kíváncsi a Híd és az MKP semmi újat nem mondó elnökeire. A Szótlan Szemtanú szerint nagyon is kell a vita – csak éppen át kéne gondolni, hogy mi ezzel a célunk. Legfőképp a résztvevőknek.
A közéleti helyzet annyiban javult az utóbbi két-három évben, hogy legalább vannak vállalható hangvételű nyilvános viták a legfelsőbb szinteken az MKP és a Híd között. A csúnya válást követően lehetetlennek bizonyult leültetni egy asztal mögé a két párt legfelsőbb képviselőit, hiszen a politikai elitünk két táborának képviselői haragban álltak egymással.
Azóta némileg nyugodtabb időket élünk: a pártelnökök legalábbis nem zárkóznak el a véleményütköztetéstől, történjen az táborban, előadóteremben, vagy kamerák előtt egy stúdióban. Az már egy más kérdés, hogy emlékezetes pillanatokat és érdemi előrelépést ezek a viták tényleg nem hoztak magukkal. A kijelentések sokszor a politikusokba belefáradt közvélemény ingerküszöbét sem lépik túl, a “győzelem” (miközben valójában nincs győztes, de erről alább) hatásai egyáltalán nem érződnek sem a közvéleményben, sem a preferenciákon. Hol a hiba?
Első körben gondoljunk bele, mi a nyilvános vita célja optimális esetben. A politikusoknak lehetőségük van megmutatniuk magukat, bemutatni az elképzeléseiket, saját nézőpontjukból megvilágítani az aktuális eseményeket, ha van beszélgetőtársuk, és az épp egy politikai ellenfelük, akkor konfrontálódni velük és elmagyarázni a közönségnek, hogy miért is van igazuk pont nekik. A résztvevő alapesetben egy olyan csoporttal, réteggel is megismertetheti a gondolkodásmódját, pártját, szervezetét, amelyhez egyébként nem jutna el az üzenete, hiszen csak az ellenfeleit hallgatja és érti meg.
Ehhez képest az eddig pártelnöki (vagy MKP-Híd) vitákban szinte kizárólag a felelősségrevonás került szóba. A legutóbbi, komáromi Berényi-Bugár találkozón különösen erős volt ez az elem, a két pártelnök végig azon veszekedett, melyik párt káderei mikor és miben hibáztak. Ilyen körülmények között aztán tényleg bajos győztest hirdetni a vita végeztével, hiszen Berényi készülhetett részletes térképekkel és sorolhatott tényeket, általánosíthatott Bugár, viszont a két szekértábor és a külső szemlélők nem kaptak semmi újat. Semmi szokatlan vagy progresszív fejlemény nem történt, nem hangzott el. Jellemző, hogy az egyetlen konkrét üzenet, az autonómiakérdés kiragadása a kommunikációs karanténból hosszabb távon is megmaradhat a köz emlékezetében a vita kapcsán.
Érdekes, hogy bár a jelenség, miszerint a nyilvános vitáknak nincs győztese, csak valamelyik résztvevő kevésbé veszíti el a hitelét a másiknál, a politikusokban is tudatosodott, de nem tettek ellene semmit. A Szótlan Szemtanú az utóbbi hónapokban többször is visszahallotta különféle politikai körökből, miszerint az ilyen viták igazából megtervezett cirkuszok, ahol a politikusokat előrángatják, szórakoznak rajtuk egy jót, s a veszekedés nyertese pedig a civil szféra-harmadik párton ügyködők-szlovák pártok-bajkeverők (a megfelelő kifejezés mindenki ízlése szerint aláhúzandó). Azért furcsa ez a nézőpont, mert a kórkép helyes, csak éppen fel van cserélve az ok és az okozat. Pont azért lehet egy pártelnöki véleménycsere nyertese az, aki nincs ott, mert a vitázók nem megfelelő üzeneteket adnak át a hallgatóknak – kivéve a kemény magot, akiknek úgyis mindegy. A résztvevők a legjobb esetben is csak döntetlenre tudják azt hozni, ha nem hangoznak el a részükről értékes gondolatok.
Ezen a jelenségen csak a politikai elit, a viták szereplői tudnak változtatni. Nem a kérdezők, a szervezők, vagy az értékelők. A közönségre, a hallgatókra a vitákban elhangzó mondanivaló van a legnagyobb hatással. Amit pedig hallani akarnak, azok az érdemi üzenetek, a jövőkép – kivéve azt a nagyon speciális csoportot, amely függetlenül mindentől máglyára vetné a beszélőt, de számuk és hangjuk nincs egyenes arányban egymással. A blogíró csak reménykedni tud abban, hogy a vitakultúra tényleg szintet fog lépni. Azon túl, hogy viták vannak és szerveződnek – hogy hol, az teljesen mellékes – , eljuthatunk odáig, hogy érdemes lesz azokat meg is hallgatni. Mert végső soron egy jó beszélgetés hatása nem áll meg ott, hogy valaki a vita végeztével kikapcsolja a rádiót, vagy a számítógépet. Meg kell beszélnie a fejleményeket ismerőseivel, vagy akár saját magának is tovább kell adnia az üzenetet, ha az arra érdemes. Ebben reménykedve kell bekapcsolni a viták közvetítését, és nem kell félni elkapcsolni, ha csak a sokat ragozott kliséket halljuk. Hiszen nem a mi érdekünk minden áron meghallgatni azt, ami elhangzik, hanem a vitázó érdeke a lehető legérdekesebbnek maradni.