Tavaly augusztus végén, miután felmondtam az addigi munkahelyem, fogtam magam és elmentem Skóciába. Ez az ország már régen rajta volt azon a bizonyos világot bejáró listán, amit sokan már gyerekkorunk óta vezetünk. A térképeket nézegetve mindig izgatott az a rendkívül tagolt partvonal a Brit-szigetek északnyugati partrészen. Kíváncsi voltam, milyen lehet a Külső-Hebridák szikláin a tenger morajlását hallgatva sátrazni, dacolva az óceán felől érkező vad szelekkel, és nem utolsósorban megtapasztalni, miféle emberek élnek arrafelé.
A munkahelyi váltásnak köszönhetően sikerült az egész szeptembert szabaddá tettem. Kifizettem a kötelező havi egészségbiztosítást, és elkezdtem pakolni. Viszont rögtön az elején hatalmas dilemmába ütköztem, amit aztán napokig oldottam: vajon a tizenhat napos trippre a régi jó kilencven literes nagy hátizsákot vagy a feleakkora Millet-t vigyem? Az utóbbi inkább rövid túrákra és sziklamászásra jó, de sokkal könnyebb és mégsem úgy néz ki az ember, mint egy túlterhelt serpa. Sorba vettem az eddig már ki tujda hányszor oldott, átértékelt, megélt túraszabályokat, miszerint (1) minél nagyobb a batyu, annál több fölösleges dolgot pakolunk bele, illetve (2) minél hosszabb időre megyünk, annál kevesebb dologra van szükségünk. Jó, de Skóciában egyfolytában esik és nincs feltétlenül meleg, erre mindenki figyelmeztetett. Számolni kell ezért pótruhával, pótcipővel, pót-ki-tudja-még-mivel, esőkabáttal, aztán a mi duna-parti szúnyogainknak megfelő skót midge-ek elleni vegyi elrettentéssel. Pláne az út első felében egyedül leszek, így a komplett túlélés-ellátást is cipelnem kell (sátor, gázrezsó, esusz) a kajával együtt.
Kikészítettem hát az összes cuccot, és bepakoltam a nagy kilencvenliteresbe, ami a hátamba csimpaszkodva már sok helyre elkísért. Ismertem már kívülről-belülről és ő is ismert engem: milyen fölfelé egy meredek ösvényen, lefelé menet, aszfalton gyalogolva vagy milyen érzés fáradtan ráülni. Minden gyönyörűen befért, és maradt hely a kajának is, amit Glasgow-ban terveztem beszerezni. Az alig 40 literes Millet-be viszont többszöri próbálkozás után sikerült beoktrojálni a lényeget úgy, hogy a sátor két részre bontva a külső oldalára került, a kajának nem maradt hely, és szegény bágli majd szétrepedt. „Hadd bizonyítson ő is hosszabb terepen!” – gondoltam, és lefényképeztem a művet. Majd’ négy órám volt benne. A pakoláshoz alázat kell, na.
Aztán azon a bizonyos forró augusztusi napon nyakamba kaptam a cókmókot és elindultam a reptér felé. Gőzölgött az aszfalt, szakadt rólam a víz, közben bégető birkákkal teleszórt hűs, zöld skót dombokat, reggeli ködöket vizualizáltam, meg mindent, amit eddig a fantáziámban Skóciáról tároltam.
*
Edinburgh Skócia fővárosa. Noha Glasgow sokkal nagyobb tőle, mégis Edinburgh érdemelte ki az „Észak Athénje” jelzőt. Aláírom, ez sugárzik minden utcakőből és a kocsmáiból is (de erről még később)! Anno itt ringott a skót felvilágosodás bölcsője; bankjainak köszönhetően meg a XVIII. században kibontakozó kapitalizmus Wall Street-je volt. David Hume, Adam Smith, James Maxwell szobrai őriznek egy-egy utcasarkot. Egy éjszakát töltöttem csak a városban, másnap egy alapos angol (skót?) reggeli bekebelezése után azonnal Loch Lomond felé vettem az irányt. Edinburgh-be még úgy is visszatérek tíz nap múlva, hogy az akkor érkező útitársammal aztán észak felé vegyük az irányt. A tervem az volt, hogy az út első felében legyalogolom a West Highland Way-t, amely 110 kilométeren át a Skót-felföld legszebb vidékein vezet keresztül. Ezután egy-két nap lábáztatás a tengerparton, majd vissza Edinburgh-be, hogy aztán kiszélesített grémiumban folytathassuk az utat tovább.
A West Highland Way valamivel Glasgow fölött kezdődik és Fort William kikitővárosában ér véget
A busz Luss falujában rakott ki. Innen elvileg egy komppal kellett volna átkelnem a túloldalra, ahol ráálhatok a West Highland Way ösvényére. A “falu” körülbelül egy-két utcát jelentett pár tucat házikóval. Tiszta Hobbitfalva! Lementem a lochhoz, ami skótul tavat, illetve öblöt jelent. Ekkor eleredt az eső (később rájöttem, hogy ez csak az enyhe szemerkélés kategóriája), a komp persze sehol, az egész falu nem láttam egy lelket sem. A „jézusmária hol vagyok?!” kisebb pánikja tört rám. Egyedül, egy rohadt esős skót loch partján. Minek jöttem én ide?
Átkelés Rowardennanba, kiváló nyári időben a Loch Lomondon
Átpakolom a parton a Glasgow-ban vásárolt kaját, kinyitom a kiswiszkit. Máris jobb, és a loch vize sem olyan hideg. Kezdem átérezni a helyzet kairoszát. Még csobbannék is egyet, csak ez a Loch Ness-i szörny dolog nem hagy nyugodni, ezért inkább kihagyom, meg hát amúgy is esik. Megérkezik a komp, egyedüli utasként visz át a túloldalra, Rowardennan felé. Egy szót sem értek a kompos színtiszta skót akcentusából. A túloldalon sincs senki, csak két német kerékpáros húz el déli irányba. Még három óra van sötétedésig. Gondolkozás nélkül rátérek a West Highland Way skót bogánccsal jelzett, észak felé tartó ösvényére. Elnyelt a vadon.
folyt. köv.
