Hajnalban lépések neszére riadok fel, melyeket a sátor körül vélek hallani. Az első percben nem tudom eldönteni, hogy álom-e, netán hallucináció vagy valóság, és ha az utóbbi, csupán a természet zaja rendeződött valami logikus ritmusba vagy valóban koslat egy idegen a sátor körül? Szinte lebénulok az ijedségtől, fekszem tovább a hálózsákban és feszülten figyelek, részeire bontom a beszűrődő zajokat. Hallom a loch vizét, ahogy a part köveit mossa, a fák leveleinek zizzenését és hogy az égből enyhe permetként hullik alá az eső. Többórányi járásra vagyok a legközelebbi aszfaltúttól, a mobilomon vörös kereszt jelzi a hálózat hiányát. Skót vándorlásom második napja ez, egyedül a Loch Lomond partján, ahol tegnap este sebtében vertem fel a sátram, miután rámsötétedett.
Az előző nap négy órát gyalogoltam kemény tempóban, hogy a térkép szerint jelzett menedékházhoz (helyi nyelven boothyhoz) odaérjek. Útközben csak egyszer találkoztam emberekkel, két skót éppen a sátrát készítette elő az éjszakára egy meredek hegyoldalon, mikor elhaladtam mellettük. Semmi biztatót nem mondtak az aznapi uticélommal kapcsolatban: az ösvény a boothyhoz nagyon meredek, tele van hatalmas, nedves gyökerekkel, sötétedéskor elég veszélyes végigevickélni rajtuk. A letérő ösvényt nem is találtam meg, a sötétedés ellenére folytattam tovább. A térkép szerint pár mérföldön belül lesz egy laposabb rész, ahol lecuccolhatok.
Hirtelen felkelek és kiugrok a sátorból. Sehol senki. A kinti zajokat tényleg csak az elmém rakta össze lépésekké. A tóra sűrű köd ereszkedett, igen misztikus látványt nyújt. Lassan, de biztosan kibontakozik a reggel. Gyors mosakodás a tóban, pár tucat fekvőtámasz, felteszem főni a kávét. Eközben a tudat gyorsan magához tér, és nagy elánnal kezdi szervezni az előtte álló napot.
Sokszor, számos helyen voltam már többnapos, többhetes túrákon, de egymagamban ez idáig még nem próbáltam ki. Minden élmény és benyomás új, teljesen más világ. És ahogy az ilyenkor lenni szokott, a második nap mindig a kis krízisé. Már vártam, hogy megérkezzék. Az első nap az ember lelkes, örül, hogy kiszabadult a civilizáció béklyóiból, a hátizsák súlyát nem is érzi, gyermeki lelkesedéssel szalad előre az ösvényen. A második nap aztán a test elkezdi hiányolni a megszokott kényelmet és rutint, melyből kiszakították. A lélek hamarosan csatlakozik hozzá: minden apró testi jel – izomfáradtság, érintés, a cipő szorítása, izzadság vagy megbotlás, égető nap vagy éppen hideg szélfuvallat – sokkal erősebb érzelmi reakciókat vált ki, amit az ember otthon észre sem venne. Hiányzik a zuhany, a kanapé és a puha ágytakaró. Az én aktuális skót esetemben a mentális állapotot tovább „gazdagítja” az emberi társaság hiánya, teljesen magamra hagyatottnak érzem magam a félelmetes Természet közepén. Az előttem álló alig száz kilométernyi utat végtelen hosszúnak érzem. A harmadik nap aztán elkezdődik a váltás, a test elkezdi magáévá tenni az új rutint, a gyaloglás egyre egyenletesebb, folyékonyabb lesz, a kezdeti izomfájdalmak elmúlnak vagy már nem zavarnak. Negyedik nap aztán már fel sem tűnik, hogy kissé „büdibbek” vagyunk, csak teperjük a mérföldeket egymás után, örülünk mindennek, ami szembe jön, szinte eggyé válunk az Úttal. Éjjelente úgy alszunk, mint a kis báránykák és reggelente pintyként pattanunk ki a hálózsákból. Az egyszerű tábori kajában a legnagyobb kulináris élményt látjuk. Sajnos a rövidebb túrák (hosszú hétvégék) épp a harmadik-negyedik nap érnek véget, épp akkor, amikor test és lélek végre átáll vándorrá. Ez itt most nem fenyeget, és amikor a negyedik nap lemerül az iPodom, ugyanazzal a lendülettel vágom bele a hátizsákba, mint ahogy Diogenész hajította el az egyetlen bögréjét, miután meglátott valakit kézzel inni egy kút vizéből.
A West Highland Way ösvényjele a skót bogáncs.
Mivel a fényképezőgépelem a második nap lemerült, az út további részében nem tudtam képeket készíteni.
Aznap elhagytam Loch Lomondot, az ösvény szélesebb szekérút változatban tekergett a dombok között, néha hatalmas fák árnyékában. Késő délutánra aztán beborult az ég és elkezdett ömleni az eső. Ami eddig a pillanatig nekem esőnek tűnt, az tényleg csak az enyhe szemerkélés kategóriája volt. Az igazi “eső” olyan, mintha az embert egyszerre több irányból, vastag slágból öntöznék. Ekkor értékelődik fel a laposkában tárolt whisky minden egyes cseppje. Mivel semmi kedvem ilyen zuhéban sátrat állítani, a legközelebbi faluban, Crianlarichban kerestem szállást. Találtam egy kiváló youth hostelt, mely már tele volt túrázókkal, akiket hozzám hasonlóan bezavart az eső éjszakára.
Hogy honnan került elő ennyi ember, mikor napközben szinte senkivel nem találkoztam, nem értem. Pedig jöttek északi és déli irányból is. Itt ismerkedek össze Johnnal, egy korai ötvenes éveiben levő magánvállalkozóval Dél-Skóciából, aki szintén északnak tart. Asztaltáraságunkat az angol Alastair tanár úr egészíti ki. Nagyjából öt perc telik el az icebreakerig, a formális „Hova mész?”, „Honnan vagy?”, illetve „Milyen idő lesz?” small talk után az urak gyorsan a nyakára hágnak a maradék whiskymnek. Azonnal terítékre kerülnek a skót elszakadási törekvések, a gazdasági helyzet, meg hogy mennyire felesleges az országnak az angol királyi család. A téma és a hangulat csak fokozódik, John, Adam Smithre utalva, megállapítja, hogy könnyű úgy libertariánusnak lenni, ha az ember protestáns családból származik. Természetesen, utazókról lévén szó, a politika csak mellékes téma, főleg az úti élményeinkről beszélünk, meg hogy hova érdemes Skóciában elmenni. John lelkesen rajzolja tele az autóatlaszomat: az utolsó skót farkas emlékének állított obeliszket (szegényt azon a helyen lőtték agyon), a jobb whiskyfőzdéket vagy a legnagyobb tengeralattjáró-kikötőt (hogy ott van az, csak nincs berajzolva).
A hostel kiváló konyhával van felszerelve, ahol mindenki kedvére főzhet-süthet, valamint a szárítószobában kiteregetheti az aznap elázott cuccot. Nyugovóra térünk, az eső könyörtelenül ömlik tovább. Másnap vár Beinn Dòbhrai.
(folyt. köv.)
