Miért beszél az ember? Mi készteti rá, hogy információkat adjon át másoknak, mi okból, mi célból teszi ezt? Mind sok más esetben, most is mélyre kell leásnunk, és alapkérdéseket feltennünk, ha meg szeretnénk érteni, azt a már szinte már mindenki által megtapasztalt jelenséget, amit röviden politikai beszédmódnak nevezhetünk. Azaz, ha választ szeretnénk kapni a kérdésre, hogy miért érthetőek oly nehezen a nyilvánosan vitatkozó politikusok, vitáikról minek okán maradnak bennünk inkább benyomások mind ismeretek, hogyan kerülhetik meg a választ a legfontosabb kérdésekre, hogyan forgathatják ki a legvilágosabb ám számukra kellemetlen állításokat, akkor igyekezetüket nem kevesebbhez, mind az emberi beszéd céljához kell mérnünk.
A beszéd célja elsősorban az információátadás. Informáljuk embertársunkat, tehát olyan ismeretekhez juttatjuk, amelyekkel nem rendelkezik. A politikai közösségben persze politikai természetű ismereteket adunk át neki. Ezek az ismeretek a politikai értékrendről, eseményekről, személyekről, szervezetekről, intézményekről szólnak, s mivel politikaiak valamilyen módon érintik a hatalmi viszonyokat.
Ugyanakkor a beszéd nemcsak racionális ismereteket közvetít, hanem érzelmeket is. A hatalmi beszéd a hatalmat érintő érzelmeket. Kelthet, erősíthet érdeklődést, szimpátiát, szeretetet, kétségeket, de haragot, gyűlöletet, indulatokat, szenvedélyeket is.
Ezeket céljai szerint próbálja összerakni mindegyik közszereplő, illetve az egyes tömegkommunikációs eszközöket irányítók. Az hát a kérdés, hogy a céljaik milyenek? Pontosabban fogalmazva, milyen társadalmat s benne miféle embereket szeretnének formálni azzal, hogy beszélnek? A dilemma régóta, egészen a politikai filozófia kezdetei óta ismert. Már Szókratész felvetette, amikor a szofistákat bírálva leszögezte, hogy ismereteket adni a közért kell és nem pénzért, azaz nem elsősorban az ismereteket nyújtó magán javáért. Arisztotelész pedig egyik kiváló művében, a Rétorika címet kapó szónoklattanában összefoglalja, milyen elemekből kell állnia egy szónoklatnak. Köztük szerepel az szónok tézisével szembenálló ellenérvek pontos felsorolása és ismertetése. Hiszen csak így lehet tisztességesen vitázni velük. Elhallgatásukkal, illetve eredetei formájuk és tartalmuk kicsavarásával nem lehet megállapítani az igazságot.
Viszont félre lehet vezetni a hallgatóságot. Arisztotelész egy válságkorszak elején él, látja, hogyan válik a korábbi közösség önérdekhajszoló egyének küzdelmi terepévé, és rájön, hogy a helyes döntéshez az igazság ismerete kell. Ám mesterétől megtanulta, hogy az igazságot először ki kell deríteni. Ha pedig ezt a logika és megismerés szabályai szerint hibásan tesszük, sőt mi több, ha mi ugyan tudjuk, miben rejlik az igazság, ám másokkal nem megismertetni, hanem előlük egyenesen elfedni akarjuk, akkor a közösség szempontjából helyes döntést aligha születhet.
Az igazság nyilvános elfedésének mestersége jelentős logikai „eredményeket” hozott már az ókorban, az első olyan időszakban, amikor a politika a kevesekéből a sokakéba, az egész poliszéba, tehát a polgárok kezébe került. Ahhoz, hogy ez a rend összeomoljon és ismét kevesek uralmává váljon a többiek felett, a félrevezetés hosszú időszaka kellett. Nem véletlen, hogy a „demagóg” fogalma ebben az időszakban születik, azt a személyt jelölve, aki nyilvános beszéddel saját céljai szolgálatába tudja állítani a sokaságot, akkor is, ha céljai szemben állnak az sokaság valós javával.
Ehhez persze félre kell vezetni őket. Ha az ésszerűnek tűnő állítások és érzelmi üzenetek olyan kevercsét tártják elébük, amivel figyelmüket el lehet tolni a valós javukról, akkor köd ereszthető a szemük elé. A kevercsnek el kell látnia a polgárt előítéletekkel megspékelt, ravaszul összeválogatott információtöredékekkel, indulatokkal, szenvedélyekkel, hogy azonosuljon a vezető szavával. Azaz a beszélő fő célja nem az, hogy hallgatói megértsék a bonyolult valóságot, hanem hogy a viselkedésüket saját érdekeihez igazítsa. Beszédmódja az érdekbeszéd, egyfajta kommunikációs technika, amelyben a maga érdekét igyekszik a másikénak, sőt akár a közérdeknek beállítani.
Az újkori demokráciákban ókori elődjük szétzüllesztésének számos eleme éled újjá méghozzá kifinomultabb formában. Az ezredforduló környékén már a vészharangot is megkongatták, hiszen a demagógia szervezett formája olyan szintre jutott, hogy az már a sajtószabadságot veszélyeztette. A sajtó és média nagy része ugyanis a politikával is összefonódott érdekcsoportok kezébe került, miközben a manipuláció egyre kifinomultabb formáit dolgozzák ki, és terjesztik rohamosan. Megjelennek az első médiapártok, amelyek a médiatér jelentős részének uralásával egyenesen formálják, alakítják a közvélekedést. Jól mutatja a riadalom nagyságát, hogy még az egyik James Bond film középpontjába is a világ média általi uralása kerül.
A demokrácia a nép uralma. Ám a népet alkotó polgároknak csak akkor van lehetőségük jó minőségű döntések meghozatalára, például a legjobbak megválasztására, ha valósághű ismeretekkel rendelkezik. Amikor téved a polgár, akkor döntése is hibás lesz. Mivel pedig nem tökéletes az ember, ez gyakran megesik. Ám szinte biztosan rossz döntést hoz, ha egyenesen félrevezetik, tehát becsapják, manipulálják. Ha maga téved, azt helyrehozhatja. Ám, mikor hazudnak neki, azt csak akkor hozhatja helyre, ha rájön, miben rejlik a hazugság, ki hazudik, mi az igazság, majd ebből levonja a következtetést, és cselekszik. A tömegtájékoztatási eszközök uralása esetén azonban erre minimális lehetősége van.
Több értelmiségi is meghúzta a vészharangot, hiszen az ilyen állapot manipulált tömeggé degradálja a nép nagy részét. Egy részük érezni kezdi ugyan, hogy folyamatosan hazudnak neki, csakhogy nem jut tovább ennél az állapotnál. Így azonban éppen ők válnak politikailag passzívvá, azaz egyszerűen elegük lesz az egészből, majd távol maradnak a választásoktól, és elfordulnak a közélettől. Csakhogy a legkritikusabbak bezárkózása tovább torzítja a politikai döntéshozatalt.
A megoldás, pontosabban a részleges megoldás lehetőségét ebben az esetben nem a jog, nem egy új társadalmi mozgalom, vagy a politikai rendszer megváltoztatása hozta el, mind az alkotmányos demokrácia egyes pilléreit ért korábbi támadások esetében. Most a technika fejlődése ad új eszközöket a szólás és sajtószabadság híveinek kezébe. Az internet fejlődése a tömegkommunikáció olyan új terét nyitotta meg, amelyekkel korlátok közé szoríthatók a hagyományos tömegtájékoztatási eszközöket eluralók manipulációs lehetőségei. Az internet ugyanis nem ellenőrizhető, és kisajátítani sem lehet.
Ugyanakkor ez a változás csak igazít a hagyományos tömegtájékoztatási eszközök jelenlegi állapotán, csak lehetőséget teremt. Bárkinek teret ad, ám magukon az uralmi viszonyokon nem változtat. Tehát korrigálja azt az állapotot, amelyben a hagyományos tömegtájékoztatási eszközök zömét már a saját érdekbeszédük szolgálatába állították az egyes érdekcsoportok. Ezen az állapoton nem változtat az internet, csak egy új egyensúly lehetőségét teremti meg. Ezt feltétlenül tudatosítanunk kell. Az egyensúly akkor billen el a szabad tömegkommunikáció (hagyományos nevén szabad sajtó) irányába, ha élünk az új lehetőséggel. Tehát nézzük, hallgatjuk, olvassuk az internet információs terét, sőt írunk bele, és alkotjuk.
Persze ebbe a térbe is beférkőzik a politikai érdekbeszédre épülő kommunikáció. Kontrollált honlapokkal, megbízott és fizetett álneves véleményezőkkel azaz trollokkal stb. Ám nem képes uralni az egész teret, ha a manipulációt elvetők nem hagyják. Rajtunk áll, hogy meglássuk a különbséget. És az is, hogy ne csak lássuk, hanem teremtsük is. Itt már nem vagyunk kiszolgáltatva, a többiről mi magunk dönthetünk. Választhatunk: értesülni és gondolkodni akarunk-e, vagy pedig azt szeretnénk, ha mások döntenék el, mit és hogyan tudhatunk.
Rövidesen felbúg a választási gépezet, és zakatolni fog egyfolytában több mind egy éven át. Idén ősztől a jövő őszig négy választásra kerül sor, ami azt jelenti, hogy az egyik kampányidőszak szinte folyamatosan nő majd át a másikba. Pártok és politikusok nagy erővel próbálják majd eljuttatni üzeneteiket potenciális választóikhoz, tehát hozzánk. Eközben nagyon finoman fogalmazva sem csak értékes ismereteket, kellemes szellemi élményeket gyűjt az ember. A félrevezetés, mellébeszélés, szájbarágó propaganda hatalmas mennységben ömlik majd szinte minden csatornából. Szögezzük le, a fentiek alól a mi szlovákiai magyar politikai életünk sem kivétel.
Újabban megfigyelhető, hogy közvélemény nagy részét ez már meg sem lepi ez az állapot. Mi történt? Vajon az elmúlt két évtizedben belefásult a választópolgár abba, hogy egyre kevesebben egyenesek hozzá? Azt kezdi érezni, hogy elveszik a politikai érdekbeszédek sűrűsödő, átláthatatlanná váló rengetegében? Bizonyára sokan jutnak ebbe az állapotba. A megoldás azonban most sem a bezárkózó tétlenség. Hanem a politikai érdekbeszéd természetének megismerése, majd az új ismeret kritikus használata. Korunk kommunikációs technikái szélesedő teret nyitnak, de csak akkor, ha mi magunk szélesítjük.
Öllös László
