Beszólt Bárdos Gyulának Iveta Radičová, megjegyezte, hogy nem szerencsés etnikai elnökjelöltet állítani. Az egyetlen magyar induló kapott már kritikát Bugár Bélától és Pavol Hrušovskýtól is, nem először és vélhetően nem utoljára. Mindenki ellenünk, nem számíthatunk senki másra, csak saját magunkra és az összetartásra? Na jó, álljunk már meg és higgadjunk le egy kicsit.

Bárdos jelölése történelmi tett. Először fordul elő, hogy akad egy magyar elnökjelölt is a sok induló között, igaz, ehhez nagyon speciális körülményekre volt szükség – például arra, hogy a széteső ellenzék még csak meg se vádolhassa a magyarokat a bomlasztással, hiszen szó szerint tucatnyi jelölt ugrott elő Fico és a Smer ellendrukkereinek köreiből. Ez a jelöltség pedig – nem volt véletlen az indító hasonlat – történelmi lehetőségeket tartogat.

Maga a gondolat is merésznek tűnhet, sokan nem értik, mit keres egy felvállaltan etnikai, magyar témát képviselő jelölt az indulók között. Megjegyzem, ez kicsit olyan, mint a szlovákiai demokrácia dióhéjban – mindenkinek joga van indulni, de aki valamelyik kisebbség témájára helyezi a hangsúlyt, arra már ferdén néznek és azt feszegetik, talán nem is kéne ezt erőltetni. Pontosan abban rejlik a nagy lehetőség, hogy Bárdos hozzászoktathatja a szlovák többséget ahhoz, egy normális demokráciában egyáltalán semmi szokatlan nincs abban, ha egy kisebbségi az indulásával igényt tart akár egy többséginek tartott pozícióra is (és jegyezzük meg, Barack Obama, az Egyesült Államok elnöke fekete, Angela Merkel német kancellár nő, Ivan Gašparovič államfő pedig szellemileg… eh, hagyjuk, a lényeg, hogy minden kisebbségnek nő virág).

Az nem is volt soha kérdés, hogy az indulás nem zajlik majd zökkenőmentesen. Egy ponton túl ugyanis előkerülnek az értetlenkedők, akik saját, jól felfogott politikai érdeküknél vagy személyes meggyőződésüknél fogva megtalálják Bárdos Gyulát (is). A kihívás pedig abban rejlik a jelölt és nem mellesleg az MKP számára is, hogy jól reagálja le a kritikát, tekintet nélkül arra, hogy az mennyire értelmes és indokolt.

Sajnálatos módon úgy tűnik, az MKP második vonala saját maga sincs tisztában a felelősségével, a kritika kezelésének módja ugyanis kulcsfontosságú. Különösen egy olyan időszakban, mikor a párt hosszasan bizonygatja, mennyire tárgyalóképes a szlovák partnereivel és nincs karanténban, ráadásul erre a megyei választások (és Bárdos esetleges második fordulós támogatása) ragyogó kiindulási alapot is szolgáltatnak. Ami történik, az a megszólalók felírása a valós és képzelt ellenségek már így is nagyon hosszú listájára. Amennyiben ez a sértődöttség központi témává válik, ahelyett, hogy a közösség profitálna Bárdos nyilvános problémamegnevezéséből, az MKP zárja saját magát karanténba, ahonnan aztán egyrészt nehéz, másrészt végtelenül kínos lesz kitörni (el tudja valaki képzelni, miként állna szóba a párt például Hrušovskýval, ha elfajul az üzengetés?).

Félreértés ne essék, ez nem azt jelenti, hogy a szlovák közeg, azaz a nyilvánosság és a politikusok hozzáállását el kell fogadni. Épphogy nem, az uralkodó állapotok ijesztőek és fel kell azokat számolni! Pont azért tart itt ma a közösség, mert a nem-látható-probléma-az-nem-is-probléma elvet követve sikerült a szőnyeg alá söpörni az összes létező konfliktust. Iveta Radičová például azt gondolta már három, vagy tíz éve is, hogy károsak az etnikai pártok, csak épp senkinek nem állt érdekében megkérdezni erről. Most pedig ürügyet kapott arra, hogy elmondja, esetleg végre alaposan átgondolhatja, mennyire problémásak a hasonló megnyilvánulások. A vélemény megváltoztatása pedig nem megy az egyik pillanatról a másikra. Egy szebb világban menni fog nekik a változás, ahogy menni fog azoknak a politikusoknak is, akik egyrészt nagyon sokan vannak, másrészt pontosan annyira utálják lappangó módon a magyarokat, mint a Smer vezetői, de nem hangoztatják nyilvánosan. Kivéve persze, ha senki sem akar feléjük nyitni, elvből.

A magyar néplélek valami egészen furcsán értelmezi a “magyarbarát” kifejezést. Általában az van elvárva az ebbe a kategóriába tartozó közéleti szereplőktől és politikusoktól, hogy az első felhívásra, a helyzetet nem mérlegelve ugorjanak és váljanak a tisztán magyar események díszévé, esetleg mondhatnak pár, jól hangzó mondatot is az emberi jogokról és a kisebbségek tiszteletéről. Ilyet viszont racionális ember csak elvétve csinál, és mint látjuk, szlovákiai viszonylatban jó rövid is az a lista: Miroslav Kusý professzor (nyugdíjas, nincs vesztenivalója), Grigorij Mesežnikov politológus (maga is kisebbségi, zsidó, nincs vesztenivalója), Ondrej Dostál aktivista (egy törpepárt vezetője, nincs vesztenivalója). Várom a további kiegészítéseket, hátha összejön öt. Valójában barátokat – de sokkal jobb és leíróbb szó a szövetséges – szerezni ennél sokkal bonyolultabb és időigényesebb feladat. Ha nincsenek meg a kapcsolatok, érdekszövetségek, akkor magától senki nem szólal fel, hasonló blődségeket olvasunk majd a sajtóban, mint Bárdos jelölése kapcsán. Aztán húzhatjuk az újabb rovátkákat az “ellenségek” oszlopba, mert minket senki sem szeret magától és spontán.