A közös múlttal rendelkező nemzetek történelemkönyveiben gyakorta találkozunk jókora adag nemzeti elfogultsággal és az egymás elleni gyűlölet magvaival, melyek mélyen hordozzák magukban a vélt, vagy valós sérelmeket, előítéleteket és az ezek nyomán kialakult ellenségérzetet. Kiváltképp érvényes ez a szlovákokra és a magyarokra, kiknek történelmük szorosan összefonódott az évszázadok alatt. A tudatlanság pedig óriási téveszmeképző erő. Kerényi Éva vendégszerzőnk írása.
Bevezetésképp, a nemzetképeket feszegetve jogosan vetődik fel a kérdés – a nemzetkép alatt államnemzetet, vagy kultúrnemzetet értünk. Jelen esetünkben a magyarokról, mint a Kárpát-medencébe élő kultúrnemzetről beszélhetünk. A szlovákok magyarságképe nagyrészt azoknak a nemzeti és történelmi mitológiáknak a jegyében alakult, amelyeket ezen szomszédok – jelen esetben szlovákok – megformáltak önmagukról, saját politikai törekvéseik megalapozására. Ebben a vonatkozásban, ahogy Pomogáts Béla is kifejti, sajnos a szlovák nemzeti mitológia magyarellenes jelleget öltött. A rólunk mások által kialakított nemzetkép éppolyan fontos, mint a nemzeti önismeret, sok esetben a rólunk alkotott kép nemzeti történelmünk alakulására is befolyással bír.
Jelen cikk a ma Szlovákiában egységesen használatos szlovák történelemkönyv, pontosabban véve az általános iskolák 6. évfolyama és a nyolcéves gimnáziumok 2. évfolyama számára írt tankönyv (Dejepis 2. Slovensko v stredoveku a na začiatku novoveku. Orbis Pictus Istropolitana, Bratislava, 1997) alapján tesz kísérletet a rólunk szlovák szemmel látott honfoglalás kori magyarságkép rekonstruálására. Mivel a szlovák tankönyvkiadás állami kézben maradt, így egy tantárgyhoz egy tankönyvi sorozat tartozik, az általános iskolák számára tehát egy rendszeresített, hivatalos történelemkönyvi sorozat készült, melyeknek valamennyi szerzője ma élő ismert szlovák történész. Az esetünkben felhasznált tankönyv szerzői PhDr. Pavel Dvořák , PhDr. Ivan Mrva , CSc. és PaedDr. Viliam Kratochvíl .
Feszty Árpád: A magyarok bejövetele (részlet)
A 2011/2012-es iskolaévben napvilágot látott egy vadonatúj történelemkönyv-széria is – mely nem mellesleg tán elődje hiányosságait volt hivatott korrigálni –, melynek az általános iskolák 8. évfolyama és a nyolcéves gimnáziumok 3. évfolyama számára írt kötete a közelmúltban jelent meg (Dejepis pre 8. ročník základnej školy a 3. ročník gymnázia s osemročným štúdiom. Matica Slovenská, Martin, 2011. Első kiadás. Szerzői: PhDr. Marcela Bednárová , PhD., Mgr. Branislav Krasnovský , PhD., PaedDr. Barbora Ulrichová . Szakmai védnök: prof. PhDr. Róbert Letz , PhD.), többi része pedig még szerkesztés és nyomdai megjelenés alatt áll. Mivel az új tankönyvsorozat még nem fut teljes egészében az általános iskolai oktatásban, ezért jelen cikkben részletes foglalkozására épp ezért nem térünk ki.
A rólunk kialakított magyarságkép szlovák tankönyvekben való ábrázolása már csak azért is fontos számunkra, hiszen a jövő nemzedéke nő fel rajtuk, döntően befolyásolja a fiatal generáció véleményét a vele egy államban, vagy épp valaha egy államban élő szomszédos nemzetről. Sajnálatos tényként könyvelhetjük el, hogy a szlovák nemzeti történelmet tárgyaló történelemkönyvek csak másodlagos szempontból tárgyalják a magyar történelmet. Ilyen viszonylatban Magyarország történelméről hézagos ismereteket nyerünk, csak bizonyos részek kiemelése és mások hanyagolása folytán lényeges összefüggéseket veszít a magyarságkép. Érdekes azon tény is, hogy a szlovák tankönyvekben a mai Szlovákia folyamatosan önálló életre kel, a tanulókban tévesen mint önálló politikai-gazdasági egységként lép színre akkor is, amikor az még nem is létezett. A tankönyv úgy jellemzi Szlovákiát, mintha valamiféle önálló egység lett volna abban az időben, olyan látszat keltésére serkenti a diákokat, mintha Szlovákia egy tartománya lett volna Magyarországnak, majd pedig később a megalakult Csehszlovákiának, nem pedig annak egységes része. Szabolcs Ottó kifejti, ez talán abból származik, míg Erdély és Horvátország történelme saját autonómiájában is vizsgálható, addig a mai szlovák terület a történelem folyamán soha, semmilyen formában nem különült el Magyarországtól. Nem a „Magyar Birodalomnak”, hanem Magyarországnak képezte szerves részét. Szlovákiának, mint területi egységnek tehát nincs külön története egészen 1939-ig. Kiváló példa erre Vladimír Mináč szlovák prózaíró és publicista Tu žije národ /Dúchanie do pahrieb (1970) c. esszéje, mely rögtön azzal a mondattal indít, hogy a szlovákoknak nincs történelmük, ezért találniuk kell. A könyv részletesen elemzi a 19. századi gömöri szlovák mozgalmakat, emelett pedig a szlovákságra, mint a „kezdetektől jelen lévő és egyhelyben élő” önálló nemzetre mutat rá, akik felett az aktuális hatalom át-átsuhant.
A magyarok bejövetele Pannóniába a Gesta Hungarorum (Képes Krónika) ábrázolásában
A ma használatos szlovák általános iskolai tankönyvekben a szlovákok többé-kevésbé foglalkoznak a magyar történelemmel – végül is Szlovákia történetét 1918-ig nem is lehet a magyar történelem nélkül megérteni. Hogy milyen formában, mennyiségben és stílusban adják ezt elő a 10-14 éves tanulóknak az általános iskolákban, az már egy másik kérdés. A szlovákok magyarságképének kialakításához a ma használatos szlovák tankönyvek alapján több tematikus tananyagrész-csoportot is vizsgálat alá vehetnénk, megvilágítva a kérdéses témát és megfigyelve a terminológiai különbségeket („Uhorsko”-„”Maďarsko“, „národný“–„národnostný“, „uhorské“-„maďarské“, „Slovensko“-„Uhorsko“, stb.). Ilyen például a honfoglalás kora, az 1848/49-es forradalom és szabadságharc, a boldog békeidők korszaka, a trianoni szerződés, vagy pedig az 1938-as I. bécsi döntés és annak következményei.
A honfoglalás eseménye közvetlenül érintette a szlovákokat, ezért ezzel a témával meglehetősen részletesen foglalkozik a fent említett tankönyv. A honfoglaló magyarokra negatív színben, mint az addig összefüggő szláv etnikum közé agresszíven beékelődő nemzetre tekintenek. A tankönyv fejezete az „Érkeznek az ősmagyarok…(Starí maďari prichádzajú)” címmel, és a „Mi volt a Nagymorva birodalom szétesésének az oka?” kérdéssel indít. A szlovákok Árpádot és a magyar törzseket ősmagyaroknak nevezik a tankönyvben (staromaďari): „A 9. század végén Árpád, ősmagyar fejedelem behozta harcosait és pásztorait a Duna vonaláig. Ez időtől fogva Európa jelentős részének tartós veszélyt jelentettek. 906-ban a nagymorva hadsereg még sikeresen legyőzte az ősmagyarok seregét. A háromszoros nyomás hatására (ősmagyarok, frankok, belső ellenálló hatalmak) végül a Nagymorva birodalom szétesett. A dunántúli szlávok – Koceľ – birodalmát teljesen elfoglalták az ősmagyarok”
A szlovákok egyértelműen a magyar törzseknek a Kárpát-medencébe való beáramlását tartják számon – többek közt – a Nagymorva birodalom szétesésének fő faktoraként. Tovább folytatva a tankönyv szerint: „A Nagymorva Birodalom felbomlása után az ősmagyarok az egész Duna-medencét elfoglalták. A Duna két oldalán élő szlávokat már semmi sem tudta megmenteni, még északon sem, a mai Szlovákia területén. Az ősmagyarok azonban előbb nyugat felé fordultak. …907-ben Pozsonynál (pri Bratislave) a magyarok véres ütközetben teljesen szétverték a bajor hadsereget. Aztán 50 éven át a magyar harcosok (maďarský bojovníci) Európa nagy részének rémeivé váltak. Gyors lovakon mozgó íjászaik verhetetlenek voltak. Némely lovasok ferde szablyával voltak felszerelve, melynek csak az egyik végén volt éles penge – ez volt az ázsiai portyázó csapatoknak a tipikus fegyvere, melyet Európába pont az avar és a magyar harcosok hoztak be. …Végül az európai hadseregek megtanultak ellenállni a magyar katonai taktikának. 955 nyarán a magyarok egy 12 000 fős erős sereggel Bajorországra támadtak. Egyik vezére, Lél (neve szlovákul is Lél) a Duna és a Rajna közti vidéken garázdálkodott (pustošil krajinu). A másik, Bulcsu (szlovákul ugyanúgy van írva) körbevette Augsburg városát. I.Ottó német király nagy hadsereget küldött ellenük. A Lech-folyó menti ütközet megtörte az ősmagyarok erejét. A német hadsereg győzött és a magyar harcosokat teljesen szétverte. A csatában csaknem 10 000 magyar esett el. A szájhagyomány szerint a hazába csak hét harcos érkezett vissza. Lél és Bulcsu is fogságba estek, akiket rablókként akasztottak fel. … Nyugat felé már többé képtelenek voltak támadni, így Szlovákia területére (na územie Slovenska) fordultak vissza, ahol semmilyen felvértezett egységes ellenálló erő nem állt az útjukban. … Az ősmagyar társadalom is megváltozott. Olyan vezérek kerültek a hatalomra, akik egységes államot kezdtek kovácsolni. Először megtörték az ellenálló ősmagyar vezérek hatalmát, és a leendő magyar államba (uhorský štát) fokozatosan a mai Szlovákia területét is beolvasztották. A helyi szláv vezérek (slovanskí náčelníci) néha megegyeztek az új hatalommal, néhol inkább adókat fizettek, helyenként pedig rablótámadások áldozataivá váltak. A térségünk tulajdonképpen nem néptelenedett el, hanem fokozatosan új hatalom alá került és a kedélyek lenyugvása után a nép aktívan részt vett Magyarország (Uhorsko) kiépítésében. … Az ősmagyarok a sztyeppi pásztoréletet a tartós letelepedéshez előnyösebb marhatartással és mezőgazdasággal váltották fel. Így lett a Kárpát-medence közepe az ősmagyar törzsek új hazája. ”
A magyarok vándorlásai (Történelmi világatlasz)
Érdekes azon leírás, ahogyan a szlovák tankönyvek az ősmagyarokat jellemzik: „Az ősmagyarok vándorló pásztorok voltak, akik Közép-Európába az orosz sztyeppékről jöttek. Nagyon különböztek a mi szláv őseinktől, nemcsak kinézetben, ruházatban, beszédben és szokásokban, de életstílusukkal is. Vándorló pásztornép voltak. Bölcs Leó bizánci császár úgy ír róluk, mint fürge és szerény népről, de ugyanakkor ravasz és számítóak, akik nem egyenesen támadnak, hanem minden oldalról támadták az ellenséget. A régi források beszámolnak az ősmagyar törzsek neveiről, melyek között a Megyer is szerepel, ez adta tulajdonképpen a mai Magyarok elnevezést. A bizánciak az ősmagyarokat törököknek nevezték, a szlávok az „Uhri” kifejezést használták rájuk. Vezérük Árpád volt.”
A tankönyv e fejezetében képekkel is illusztrálták a tananyagot, egy ősmagyar harcost ábrázoló freskóval, egy tarsollyal, az ősmagyarok lakhelyének bemutatásával, Géza fejedelem kardjával, ősmagyar sírokból felhozott tárgyakkal – hajfonat-korongok -, Árpád fejedelem képmásával (Turóci krónika), ill. a 907-es magyar-bajor ütközetről készült illusztrációval próbálják megismertetni a gyermekekkel a „honfoglalást”, ami a leírtak alapján inkább olyan színben tünteti fel a magyar törzseket, mint akik egy már meglévő birodalmat szétverve „fészkelték be” magukat a Kárpát-medencébe. A magyarok, mint a folyton izgága, barbár hódítók, a szlávok pedig leigázott, nyugodt népként tűnnek fel a tankönyvben, sajnos ezt a ferde képet kialakítva a diákokban. Érdekesek a tankönyv végén található ismétlő kérdések is:
„Honnan jöttek a magyarok a Kárpát-medencébe?
Milyen volt az életstílusuk?
Miről döntött a 907-es pozsonyi ütközet (bitka pri Bratislave)?
Milyen harci technikát alkalmaztak az ősmagyarok?
Milyen következményekkel járt a magyarok további portyázó hadjárataira és életstílusukra nézve a Lech-folyó menti vereség?”
A nemzeti szellemű történelemoktatás már ebben a fejezetben megmutatkozik. Bizonyítja ezt többek között a „Slovensko – Szlovákia” terminológia használata is, holott a népvándorlás-honfoglalás korában ilyen államalakulat még nem is létezett. Ez a fajta nemzeti szemlélet a múltat (nem mellesleg közös múltat) kizárólag Szlovákia jelenlegi politikai államhatárainak keretei között vizsgálja és oktatja, azt a képzetet keltve, mintha a mai határok között létező Szlovákiának az elmúlt ezer évben mindig is létezett volna valamilyen előképe. Erre a megállapodásra jutott esszétanulmányában Simon Attila is, aki a szlovák gimnáziumi történelemkönyveket vette górcső alá.
Visszatérve tankönyvünk fejezetére, ugyanúgy éles kontrasztot vonultat fel a honfoglaló magyarok pogány-nomád kultúrája és a már Kárpát-medencében élő szlávok keresztény-földműves kultúrája között – ebben a kontextusban a tankönyvekben természetesen a földműves szlávok jelennek meg pozitív értékként, szemben a nomád és pogány magyarokkal, mint negatív jelenséggel. Ezt tekinthetjük rögtön a magyarságkép egyfajta „belépőjének” is, a magyarok negatív színben – ellenfélként, ellenségként – való feltüntetése végigkíséri a tankönyv további fejezeteit is. Újabb negatívumként könyvelhetjük el a helységnevek használatát, amit egyébként a tankönyv-széria további köteteiben is tapasztalhatunk – a szlovák tankönyvben kizárólag a jelenlegi hivatalos szlovák településnevek kerültek be, Pozsony ennek értelmében a honfoglaló magyarok idején is Bratislava név alatt létezett.
A szóban forgó tankönyv címlapja
Az elkövetkezőkben tanúi lehettünk azon sztereotípiáknak és előítéleteknek, melyek sajnos a ma használatos általános iskolai szlovák történelemkönyveket jellemzik a magyarságképet illetően. Sajnos még mindig érződik az állam igen nagy mértékű beleszólása az oktatott tananyagba, a múlt fölötti felügyelet gyakorlásának kényszere. A fent tárgyalt szemelvények sajnos egy nem éppen barátságos magyarságképet engednek sejtetni az olvasó számára – a magyarokat, ill. a felvidéki magyarságot történeti érvek segítségével kívánják másodrendű helyzetbe hozni, beszivárgó vándornépségként vagy erőszakos ázsiai hordaként megbélyegezni. Ahogyan Viliam Kratochvíl, a szlovák történelemdidaktika jeles képviselője is kifejti, a homogén nemzetállam megjelenése a tankönyvekben egyfajta közép-európai jelenség, melynek lényege, hogy erősítse az együvé tartozás érzését, ill. hogy a másik oldalon ellentéteket szítson, kihangsúlyozva azt, ami elválaszt.
Szomorú tényként konstatálhatjuk, hogy a vizsgálat tárgyát képező szlovák általános iskolai tankönyvben az egyetlen pozitív vonásként a magyar történelmi személynevek magyar megfelelő alakban való használatát könyvelhetjük el – így köszön vissza a lapokról Árpád helyesen, magyarul írt neve.
Kerényi Éva