A Szótlan Szemtanú általában kényes arra, ha kétségbe vonják a saját, személyes autonómiáját. Ennek ellenére ennek a veszélyét felvállalva nyilvánosan, szimbolikus módon biztosította támogatásáról Bárdos Gyulát szombaton az Új Szóban. A szokásoktól eltérően egy pusztán személyes bejegyzés következik arról, miért is került sor minderre. És egyáltalán miért menjünk szavazni.
Miért az állásfoglalás? Az egyszerű válasz az lenne, hogy Bárdosnál nincs alkalmasabb jelölt a felhozatalból, de nem csak erről van szó. Több okom is van arra, hogy miért kell felvállalni szimbolikusan a Csemadok elnökének támogatását, köztük akadnak személyes és szakmai érvek egyaránt.
A személyes rész könnyebben magyarázható. A politikát néhány évig csak kívülről figyeltem, így éltem meg a “nagy” MKP második kormányzását, majd a szakadást. Az elmúlt három-négy évben viszont vagy az újságírói tevékenységem kapcsán, vagy a közéleti projektek apropóján sok olyan személlyel kerültem kapcsolatba, aki maga is politikus, vagy politikai kötődéssel bír. Jó és rossz tapasztalataim egyaránt akadnak, összességében viszont el lehet mondani, hogy a politikához közeli szerep sokakból kihozza a legrosszabbat. Bárdos Gyula ebből a szempontból kivételes személyiség: egyszerűen nem tudok visszaidézni olyan esetet, amikor csalódni kellett volna benne, a hozzáállásában, a karakterében. Az embernek pedig sokat jelentenek az ehhez hasonló apró dolgok.
A szlovákiai magyar társadalom állapotát ismerve attól tartottam a legjobban, miként hat majd a jelölés az MKP-Híd konfliktusra. Mondjuk ki: az összefogásra igény ugyan lenne a társadalomban, de csak addig, amíg nem kezdünk beszélni a konkrétumokról. Így a Bárdos-jelölés kapcsán is fennállt a veszély, hogy az indulás inkább csak az árkok mélyítéséhez járul hozzá. Eleve kódolta a konfliktust, hogy a Híd ősszel kellemetlen pozícióba hozta magát, miközben csak azt tette, amit korábban mindig, minden magyar párt: besorolt az (akkor) egységes(nek vélt) jobboldali jelölt mögé. Ebből nehéz kihátrálni. Semmiképp sem szerettem volna, ha a magyar jelölt indulása és megnyilvánulásai csak a feszültségszításra jók. Tekintve, hogy mennyire irányíthatatlanok a politikusok, ezeket az elvárásokat idővel kicsit lejjebb kellett adnom – arra voltam kíváncsi, mennyire marad higgadt Bárdos. Sikerült neki. Ez már csak azért is értékelendő, mert a saját bőrömön tapasztalom, mennyire nehéz feladat nem elveszíteni a fejünket, a higgadtság pedig talán a legfontosabb államfői erény.
Elcsépeltnek hangzik, de tényleg hiszek abban, hogy egy magyar jelölt indulása valós haszonnal jár. A tevékenységemből kifolyólag rengeteg alkalommal találkozom a többség értetlenségével és csendes, tudatlanságból fakadó nacionalizmusával. Erre a problémára továbbra is azt látom az egyik megoldásnak, ha a magyarság láttatja magát, mert egyébként esélye nincs eljutni a köztudatba. Felemeli a hangját, él a lehetőségeivel, melyek minden állampolgár számára adottak. Ha valaki egy szlovák nyelvű vitában hallotta Bárdost, már többet hallott a közösségről, mint az összes többi államfőjelölttől együtt. És itt megjegyzem, érdemes észrevenni, maguktól mennyire kerülik a jelöltek a kisebbségeket érintő kérdéseket annak ellenére is, hogy államfőként az összes választópolgárt kellene képviselniük. Nem hinném, hogy Bárdos jelölése miatt – a jobboldal általános válsága miatt teljes a tanácstalanság, egy ilyen időszakban pedig egyszerűen utat kell mutatni. Azt viszont hiszem, hogy egy esetleges jó eredményt a második körre konkrét tisztségekre lehet váltani az elnöki hivatalban, így lehet konkrét eredménye a magyar jelölt szereplésének.
Korábban soha nem kötöttem más orrára, hogy kire szavazok és miért: a magánügyemnek tekintettem, amihez senki másnak nincs köze. Nem is válik a szokásommá az állásfoglalás. Az elnökválasztás azonban egy speciális eset: az államfőnek gyengék és szimbolikusak a hatáskörei, felül kell emelkedniük mind a pártokon, mind az ideológián. Egyesíteniük kell az országot, miközben erre nem a parlament, nem a pártok, hanem a választók adnak nekik felhatalmazást. Arról pedig nagyon határozott elképzelésem van, hogy az egyesítő szerephez mire van szükség. Úgy, hogy ideológiától, nemzetiségtől függetlenül mindenki biztos legyen abban, hogy legalább egy intézményre támaszkodhat Szlovákiában, az államfő személyére. Március tizenötödikén menjünk el szavazni, egy olyan személyre, aki rászolgál erre a bizalomra.