Nem különösebben szokásom más kommentárok kapcsán írni, de Lajos P. János szombati Megbélyegzése kapcsán már csak azért is kivételt teszek, mert a cikk az aránytalanságaival szépen rámutat a szlovákiai magyar társadalom alapvető problémáira. Először azonban érdemes leszögezni két evidenciát, melyekkel később csak érintőlegesen foglalkozunk, mivel nem ez írásom lényege. Egyrészt tény, hogy a Budapesten készülő civil törvény rossz, fölösleges, értelmetlen és társadalmi feszültséget szít. Ott sejtet „ügynököket”, ahol nincsenek. Másrészt a Kerekasztal következetesen nem véleményezi, mi történik Magyarországon: a múltban sem tett hasonlót, ráadásul semmiféle szlovákiai magyar társadalmi konszenzus nem létezik még a legfontosabb magyarországi ügyekben sem. Ami komoly baj, de ennek okaira még visszatérek.
Szívesen viselnének-e a szlovákiai magyar szervezetek külföldi ügynökbélyeget? – hangzik a Megbélyegzés csattanója. Nos, a hasonló bélyegek, ha nem is törvényesítve, de épphogy végigkísérik (Cseh)Szlovákia elmúlt száz évét, ahogy a szlovákiai magyar belviszályokat is. 
Egyszerre ironikus és groteszk, hogy valaki a külföldi ügynöközésen szörnyülködik, miközben evidenciának veszi, hogy bármilyen magyarországi támogatás a létéből adódóan, eredendően gyanús – legyen szó óvodaprogramról, gazdaságfejlesztésről, vagy éppen kulturális támogatásról. A cikkben tetemre hívott MKP-n egyenesen már rég rajta van a bélyeg, ebben maga a szerző is oroszlánrészt vállalt. Ami pedig a kisebbségi közösségi szolidaritást illeti: már csak azért sincs értelme elvárni, hogy a külföldi ügynöközésen kollektívan felháborodjon a civil szféra, mert Szlovákiában egy hasonló intézkedés bevezetése stigma helyett egyenesen közösségerősítő, identitásnövelő hatással bírna. A szlovákiai nemzetiségi villongások alapja az különbözőség és különállás, Magyarországon teljesen más kontextusban, nem egy nevesíthető etnikumhoz, sokkal inkább egy ideológiához kötve jelenik meg a külföldi ügynöközés.
És ha már a bélyegekről és a társadalom szétesettségéről beszélünk, el kell mondani, hogy a helyzet nem javul. A magyar közösség határon innen és túl példátlanul rossz állapotba került, a folyamatok visszafordítása pedig elsősorban politikai-kommunikációs kérdés. Részben Budapesten múlik, részben viszont azont, milyen jelzések érkeznek a saját képviseletünktől. A pártok és oldalak közti párbeszédalapú kommunikációnak valahol két lejáratókampány között befellegzett, a jelzők, sejtetések és lejárató cikkek világát éljük. A világnézethez keressük a híreket, nem pedig a hírekhez a világnézetet. A nagy felvidéki magyar tanácstalansághoz és az árkok mélyüléséhez hozzájárul, hogy még a szövetségesi viszonyokat sem látni világosan. Miként is lehetne? A szlovák és a magyar kormány egymás erős külpolitikai partnerei, az MKP a magyar, a Híd pedig a szlovák kormány kizárólagos partnere, de az is lehet, hogy kormányostul és pártostul a barátok valójában ideológiai ellenségek. Vagy nem is – mondjuk ha valaki arra kíváncsi, mi történik az erőviszonyok finomhangolása terén, előbb kell elkezdenie a DAC-stadion VIP-szekciója képeinek böngészését, mint elolvasni a politikai elemzéseket. A frusztrációra és a tanácstalanságra több reakciót is adhatnánk. Lehet hallgatni, fejet rázni és kivonulni a közéletből. Mások azt szorgalmazzák, hogy az egyszerűség kedvéért mindenki takarodjon el, hátha feltűnik egy új, jobb elit. A hasonló ügyekben aktuális szlovákiai főilletékesét egyébként Marián Kotlebának hívják, és szintén nem fukarkodik mások megbélyegzésével. Nos, ilyen környezetben kéne egységet kovácsolni.
A kommentár eredetileg egy fokkal fésületlenebb formában az Új Szó illetékes rovatába íródott, a szerző minden második kedden publikál. De nem került közlésre.