A kivétel erősíti a szabályt: a Szótlan Szemtanú most nem egy önálló bejegyzést írt, hanem lefordított egy remek szlovák cikket. Pavol Baboš, a blogíró volt pozsonyi iskolatársa hozta össze, aki szintén politológiát tanult, de némileg közelebb maradt a szakmához. Többek között a balkáni országokban is ügyködik, íme egy érdekes és nagyon tanulságos esettanulmány a pártokról, az államról és az állampolgárok valós erejéről.
A nem egészen két éve lezajló tiltakozások, amelyek a Gorilla-iratok megjelentetése kapcsán indultak el, kiváltották az emberekben a haragot és a változás utáni vágyat. Mára viszont úgy tűnik, hogy a harag rezignáltsággá változott és hosszasan vitázhatnánk akár arról is, hogy az állam a korábbiaknál is nagyobb gorillák irányítása alá került. Nagyjából egy hónapja kilenc napot töltöttem Észtországban, ahol a politikai lemondások és a korrupció témája kapcsán készítettem egy kutatást. Ezidő alatt tizenegy személlyel beszéltem, akadémikusokkal, médiaszakértőkkel, a civil és az állami szektor képviselőivel. Bár a kutatásom nem a pártfinanszírozás és az állam irányítása témájában zajlott (a Gorilla pedig elsősorban erről szól), a botrány észt verziója adta több beszélgetés témáját is.
Ez a blogbejegyzés röviden leírja, miről volt szó Észtországban, de elsősorban azt mutatja, hogy bár a politikusok sokszor lopnak, vagy lopni akarnak, minden azon múlik, miként viselkednek az emberek és milyenek az intézményeink. Mivel az interjúalanyoknak a téma érzékenységére való tekintettel névtelenséget ígértem, ami megszokott a hasonló kutatásoknál, névtelenül szerepelnek az idézetek.
Botrány a pártfinanszírozás körül
S. Meikar, a kormányzó Reformpárt volt tagja 2012 májusában írt egy újságcikket, amelyben rávilágított a politikai pártok finanszírozásának módszereire. Beismerte, hogy maga is 115 ezer észt koronát (mintegy 7370 eurót) adományozott pártjának, melynek eredetéről semmit sem tudott. A pénzt egy másik párttagtól kapta képviselősége idején, azzal a magyarázattal, hogy a pártelnöktől vannak. Meikar több alkalommal is kijelentette, hogy más pártok is hasonlóképp finanszírozzák magukat, s a beismeréssel megpróbált változtatni a szabályozásokon. Az érvényes észt törvények ugyanis tiltják a pártoknak az ajándékok elfogadását a jogi személyektől. Meikar leírta, milyen módon lehetett megkerülni a szabályozást – a cégek ajándékait készpénzben, műanyagtáskákban juttatták el a párttagokhoz, akik saját adományukként küldték azt át a pártszámlákra.
A politikusok és hivatalnokok reakciói
Az érintett személyek, beleértve a párt volt pénztárosát és igazságügyminiszterét, Kristen Michalt, elutasították a vádakat. “Mikor kirobbant a pártfinanszírozási botrány, egyik más párt sem támadt rá a Reformpártra. Valószínűleg nekik is megvoltak a csontvázaik a szekrényekben” – fejtette ki az egyik szakértő. Mások megegyeztek abban, hogy nyílt titok volt ez a módszer. “Úgy tűnt, az újságírók két-három éve tudhattak arról, hogy táskákban viszik a pénzt a pártokhoz, de nem írhatták meg”. Másrészt több szakértő kiemelte a rendőrség és az ügyészség munkáját, melyek fontos szerepet játszottak. Bár le kellett állítaniuk a nyomozást, a nyilvánosság oldalára álltak. “A bizonyítékok egyszerűen hiányoztak, egyedül a készpénz számlákon való elhelyezéséről volt papír. Az ügyész száz tanút is beidézhetett, senki nem emlékezett semmire.” Az egyik szakértő azonban figyelmeztetett arra, milyen jelentős volt az ügyészek következő lépése: “Miután le kellett zárniuk a vizsgálatot, úgy döntöttek, hogy megjelentetik a kihallgatások anyagait. Erről a lehetőségről törvény rendelkezik a lezárt ügyek esetében. Ezt átvette az összes médiatermék, a pártnak pedig nagyon kellemetlen volt elolvasni, miként derült ki, hogy a képviselők nem emlékeznek arra, honnan volt több tízezer eurójuk a párt részére. Az egyikük a sógorától kölcsönzött, a másikuk régóta spórolt, el lehet képzelni, milyen képet keltett ez róluk.”
A nyilvánosság reakciója
Több szakértőt is meglepett a nyilvánosság reakciója. “Mi észtek nem nagyon megyünk tüntetni. Az egyetlen valódi tüntetés, ami itt volt, a bronzkatona szobrát érintette (szerk. – egy észt-orosz konfliktusról van szó), s főként nem észtek tüntettek. Néha a tanárok vagy orvosok sztrájkolnak, de a korrupció miatt ki tenné?” – így magyarázta az egyik alany a meglepetést annak kapcsán, hogy a pártfinanszírozási botrány miatt néhány száz észt is kivonult az utcára egy tüntetéssorozat keretén belül. Egy másik szakértő a média szerepét emelte ki. “Michal miniszter megpróbált új témákat előhúzni, pozitív híreket, amelyeknek lepleznie kellett a szerepét a Reformpárt finanszírozásában. De a média mintha egyezséget kötött volna arról, hogy nem reagál azokra a hírekre. Michalnak nem biztosítottak teret más téma kapcsán, amíg nem magyarázza meg a pártfinanszírozást.”
Egy másik szakértő csak a közvetítő szerepet tulajdonítja a médiának. “Igaz, hogy a politikusok figyelik, milyen képet alakít ki róluk a média, de csak közvetve, mint a népszerűséghez vezető eszközt. A Reformpárt is csak akkor kezdett valamit tenni, mikor a felmérések szerint negyedik hónapja esett a népszerűsége.” Ezt egy másik szakértő is megerősítette. “A pártközpontok nagyon figyelmesen dolgoznak a választói preferenciákról szóló kutatásokkal, a Reformpárt pedig négy hónappal a botrány kirobbanása után negyven parlamenti mandátumról húszra gyengült.” A média mellett a szakértők a polgári társadalom és a kreatívok jelentőségét dícsérték. “A társadalmilag aktív értelmiségiek és a kreatívok is megszólaltak, hangos és intenzív módon… a pártfinanszírozások ügyében erős ellenzék alakult ki a politikusokkal szemben a kreatívok részvételével, ez biztosan hozzájárult ahhoz, hogy az emberek kimentek az utcára.” Egy újabb szakértő a művészek szerepére hívta fel a figyelmet. 2013 áprilisában a parlamentben egy rendezvényt tartottak a kreatívok társulása megalakulásának 25. évfordulója alkalmából, s egy fiatal színésznő, Mari-Liis Lill ezt a lehetőséget használta ki egy, a vezető elitet keményen kritizáló beszéd elmondására. “A fellépése biztosan sok embert arra inspirált, hogy elmondják a véleményüket.”
Népgyűlés
A nyilvános párbeszédbe az államfő is bekapcsolódott, összehívott több fontos közszereplőt is: művészeket, akadémikusokat, embereket, akik jó hírnévnek örvendtek a nyilvánosság előtt. Ezen a találkozón, kerekasztalon a polgári társadalom képviselői elhatározták, hogy bekapcsolják a széleskörű nyilvánosságot az új szabályok meghozatalába, melyekkel szabályoznák a politikai verseny egyes elemeit. “A tömeges bekapcsolását választottuk ki a kiszervezés módszerének.” A gyakorlatban ez azt jelentette, hogy az emberek internetes fórumokba jelentkezhettek be és leírhattak akármilyen javaslatot a szabályozások javítására a politikai pártok, finanszírozásuk, illetve a részvételi demokrácia témáját illetően. A párbeszédre kialakított platform nem volt névtelen, a javaslattevőknek be kellett jelentkezniük a fórumba, személyazonosságukat pedig hasonlóan igazolhatták, mint az Észtországban működő internetes választásokon. Három hét alatt 1800 személy regisztrált a fórumokra és hatezernél is több javaslatot tettek.
A használható és használhatatlan javaslatok elválasztása és osztályozása a második fázisban zajlott, az úgynevezett “smartsourcing” keretén belül. “Minden javaslatot csoportokba osztottak, s csaknem 30, az adott területen otthonos szakértő kommentálta azokat. Elemezték a javaslatok hatásait, mi történne, ha érvénybe lépne a javaslat.” A folyamat ezen fázisában a szakértők találkoztak a javaslattevőkkel, hogy átbeszéljék velük a javaslatok célját és a részleteket. A javaslatokat öt csoportba sorolták: a politikai tér nyitottsága, pártfinanszírozás, a nyilvánosság részvétele a közpolitikában, választási rendszer, politikai klientelizmus.
A harmadik fázist a mérlegelés napja adta. 2013 áprilisában majdnem 300 véletlenül kiválasztott javaslattevő és több szakértő találkozott, összesen 314 résztvevő. “A véletlenszerűen kiválasztott minta reprezentatív volt a származási helyet, életkort, nemet és iskolázottságot tekintve.” Hét órányi mérlegelés után a résztvevők megegyeztek abban a 16 javaslatban, melyeket törvények formájába dolgoztak át. Ezeket a törvényeket az észt elnök, Thomas Henrik Ilves 2013 nyarán benyújtotta a parlamentnek.
Mit jelent ez Szlovákiának?
Az észt példának több olyan része is van, amely fölött érdemes megállni és elgondolkodni rajta. Elsősorban az a feladat, amit az ügyészség játszott. Ha nem is tudta folytatni a vizsgálatokat és elindítani a büntetőeljárást, nagy szolgálatot tett a nyilvánosságnak az átiratok és kihallgatások megjelentetésével. Miért nem tehetne hasonlót a szlovák ügyészség is? Az embereknek és a médiának nyomást kellene gyakorolnia az igazságügyi szervekre, bírókra, nyomozókra, hogy kommunikáljanak a nyilvánossággal és magyarázzák meg a lépéseiket.
T.H.Ilves államfő cselekedetei szintén megmutatják, hogy ha egy államfőnek csak reprezentatív jogkörei vannak, akkor is képes lendíteni az eseményeken a kulcsfontosságú pillanatokban. El tudják képzelni, miként viselkedne hasonló esetben Ivan Gašparovič? Látják, miként hívja össze a művészek és értelmiségiek kerekasztalát? Nos, igen. Ezért is fontos, ki lesz az államfő.
Harmadszor, Szlovákiában mintha hiányozna az elit hangja, amelynek meg kellene szólalni, mikor a szemeink előtt egy egyértelműen előnytelen üzlet köttetik – mint a Szlovák Gázművek esetében. Hol vannak a művészek, sportolók, akadémikusok, mikor a kormány döntései olyan pénzektől fosztják meg a költségvetést, amelyek a nővéreknek a megígértnél háromszor is nagyobb fizetésekre lennének elegendőek?
Természetesen két ember, az államfő és az államügyész, valamint a lelkiismeret hangjai nem mentik meg az államot a gorillák elől, a végső felelősség az emberek kezében van. De az észt példa megmutatja, hogy ezt a posztkommunista térben is meg lehet valósítani.