Magyarul beszélni nem hajlandó biztosító-alkalmazott Komáromban, magyar vevőt szidó vasúti pénztáros Párkányban – volt a közelmúltban pár olyan botrány(ocska), ami a nyelvhasználattal kapcsolatos, de első pillantásra jelentéktelennek tűnő egyéni problémákat illet. Közösségi szolidaritásnak az ügyben nyoma nincs. Ez óriási baj.
Nagyon röviden idézzük vissza a két esetet: egy hete az Allianz komáromi részlege keveredett botrányba annak kapcsán, hogy egy idős házaspárnak nem voltak hajlandóak magyar tájékoztatást nyújtani. Most pedig Párkányban történt egy incidens annak kapcsán, hogy egy, az Egyesült Államokban tanuló magyar lányt szégyenített meg a helyi jegyeladó. A nyilvánosság reakciói mindkét esetben vegyesek voltak. Nem kimondottan jó értelemben.
Az ellenvetések két csoportba oszthatóak. Az egyik, széles körben hangoztatott vélemény szerint Szlovákiában nincs semmilyen nemzetiségi probléma, csak a szélsőségesek szítják a gyűlöletet. Ez az érvelés logikailag megcáfolhatatlan, hiszen alapesetben sincs probléma, és ha valaki mégiscsak találkozik valamiféle gubanccal, az illető ennek a puszta hangoztatásától maga is szélsőségessé válik, aki gyűlöletet szít. Mivel a megszólalással gyűlöletet szít, ezért viszont nem is érdemes rá és a felvetett ügyre figyelmet fordítani, valójában minden rendben van, Q.E.D.
A másik ellenérv, miszerint az olvasónak és a reagálónak saját magának még soha nem volt kedvezőtlen tapasztalata az adott személlyel, hellyel, intézménnyel. Igen, elképzelhető. Ebből azonban nem következik logikusan az, hogy másnak sem lehetett kellemetlen élménye. A problémák soha nem abból adódnak, hogy valaki jól végzi a munkáját, adott esetben a kliensek kiszolgálását, száz esetből kilencvenkilenc alkalommal. A problémák akkor jönnek, ha a vétkes éppen hibázik, akár szubjektív okokból – mert rossz napja volt, fáradt, vagy ingerlékeny – és tesz valami vállalhatatlant. Az a bizonyos dolog attól még vállalhatatlan marad.
Alapesetben egyébként a fenti két dolgot el sem kellene magyarázni, mert annyira magától értetődőek, de ugorjunk a társadalmi szolidaritás kérdésére.
A szlovákiai magyar (egyébként nem csak a magyar, a szlovák is) társadalom teljesen torzan viszonyul azokhoz a konfliktusokhoz, amelyek az egyének és a hatóságok viszonyát érintik. Imádjuk a status quót, azt az állapotot, ami nem hoz magával változást és így további problémákat. Ha gondunk van a hatóságokkal, az problémát jelent – kellemetlenség dokumentálni, mi történt, kijárni újabb hivatalokat, miközben továbbra is a hatóságok jóndulatára vagyunk utalva. Közösségi viszonylatban pedig a szlovák-magyar viszonyt érintő esetek még nagyobb kihívást, azaz problémát jelentenek, hiszen ezek hallatán úgy érezzük, azt kell magyaráznunk a barátainknak, hogy nekünk magunknak semmi bajunk nincs a szlovákokkal.
Az emberi tragédiákat és az ügyek súlyosságát még véletlenül sem egy szintre emelve, pusztán a logikai párhuzam kedvéért érdemes megnézni a külföldi példákat, csak az aktuális eseteket. Az Egyesült Államokban, Ferguson városában pattanásig feszült a helyzet, miután rendőrök lőtték le a helyi fekete közösség egyik tagját. A közösség tagjai nem a rendőröket mentegetik és nem a lojalitásukat bizonygatják, hanem kiállnak a véleményük mellett. A spanyolországi katalánok szintén nem a spanyol állam iránti hűségük hangsúlyozásával próbálnak választ találni a megmaradásukat illető kérdésekre, hanem az önállóság és az autonómia viszonyát feszegetik, kollektíve. A közösségi érzet erősebb a láthatatlan megfelelési kényszernél. Ez a közösségi érzet szlovákiai, valamint szlovákiai magyar viszonylatban is rendkívül gyenge.
Az általános értetlenség miatt a különféle magyarellenes megnyilvánulások sértettjei nagyon nehezen jönnek elő a saját történetükkel (a magyarellenes megnyilvánulás egy nagyon tág kategória: egy rossz szó, rosszalló tekintet, a kiszolgálás elmaradása, a sikaníroztatás különféle formái mind ide tartoznak). Egyrészt azért, mert céltalannak és értelmetlennek látják a megnyilvánulást, hiszen nem reménykednek a helyzet javulásában, másrészt viszont azért is, mivel a saját közösségüktől sem kapnak egyértelmű támogatást. Nem kapta meg ezt például Malina Hedvig, hogy csak a közelmúlt leginkább elhíresült esetére koncentráljunk. És nagy valószínűséggel nem is lesz, aki névvel vállalná a párkányi vagy a komáromi incidenst, ahogy még a legegyértelműbbnek számító (hiszen vannak szlovák tanúk!) Rusnák-féle sörözős-magyargyalázós szóváltás sértettjei sem merték ezt megtenni, érthető okokból. Pokollá válna az életük.
Ez a kényszerű rejtőzés óriási baj. Hasonló problémák ugyanis a közhiedelemmel ellentétben nem a bajt kereső magyar nácikat, hanem egyszerű embereket, köztük a szeretteinket és a rokonainkat érintenek (ugye nekünk is van egy sztorink?), akik egyszerűen csak távol akarnak maradni a konfliktusoktól és nem akarják vállalni a mártírszerepet. Két lehetőségük van: egyrészt alkalmazkodnak és a békesség kedvéért nem keresik a bajt – például nem bajlódnak a magyarral és eleve szlovák nyelven beszélnek nyilvánosan, tűrik, vagy ignorálják a kétértelmű megjegyzéseket. Így nem is lesznek nemzetiségi konfliktusok, ha rizikósnak tűnő esetben valaki eleve nem vállalja a nemzetiségét. A másik lehetőség a megtörtént incidensek elfelejtése. Ugyanis ha szólunk, rosszabbá tesszük a dolgokat a magunk számára. Ez nem csak a szlovákiai magyarok problémája: vonatkozik a cigányozással küzdő romákra, az új kisebbségekre, a családi erőszak áldozataira, vagy éppen a rendőrök és a hivatalok packázásainak sértettjeire. Ha a gondjuk kibukik, ugyanazzal szembesülnek: ők a hibásak, hazudnak, keresték a bajt, miért mentek oda, miért szítják az indulatokat.
A jelenségen egyébként teljesen szokatlan módon a karosszékből is lehet segíteni, fel sem kell állni a gép elől és bárki képes rá. Gyűlölködés helyett egy bátorító üzenet, a szolidaritás kinyilvánítása nem jár szinte semmilyen extra erőbefektetéssel. Próbáljuk meg gyakorolni.
A kép forrása.