Székelyföldi menetelés az autonómiáért

Ha Európában ma megkérdeznénk tíz nemzeti kisebbséget, hogy az identitásmegőrzés szempontjából melyik eszközt tartják a legmegfelelőbbnek, tízből kilenc jó eséllyel egyből az autonómia valamelyik formáját vágná rá. Ennél a dolog persze egy kicsit összetettebb: nem mindegy, hogy milyen helyzetű, népességszámú és belső szerkezetű közösségről van szó, mert sokféle autonómia képzelhető el, de az eltérő viszonyok függvényében csak egyik-másik valósítható meg. Bár az MKP-s tervezet beteljesülése rövidtávon nem kerülhet elérhető közelségbe, az első ránézésre szimpatikus anyag mégis fontos kiindulópontja lehet a további építkezésnek.

Elvi szinten egyszerű a képlet: kizárólag az autonómia biztosíthatja azt a megnyugató keretet, amely hosszú távon lehetővé teszi a magyarként való megmaradást. Mindenféle öncsalás ellenére ugyanis a lényeg nem az, hogy a gyalogmagyar mit és hogyan vállal kultúránk, anyanyelvünk megőrzéséért (az is persze). Sokkal fontosabb, hogy olyan intézményi háttér álljon mögöttünk, amely biztosítja a magyar közösség reprodukcióját. Az autonómia nem más, mint olyan sűrűre szőtt intézményhálózat, ahol megoldható, hogy életünk egésze során kapcsolatban maradjunk a magyar közösséggel, nyelvvel és kultúrával. Ha célunk pusztán az identitás “megőrzése” marad (mint eddig), azzal gyakorlatilag a lassú, de biztos elszlovákosodás pályájára állítjuk magunkat. Ezért kell a jelenlegi rendszernek megváltoznia. Pontosan erre nyújt perspektívát az MKP mostani tervezete: személyi elvű kisebbségi önkormányzatiság a szórványban, „különleges jogállású regionális önkormányzat” a magterületeken.

Eloszlatni a homályt

Ugyan továbbra sem vagyok híve a pártra jellemző „ráolvasásnak”és sajtónyilatkozatokban kimerülő politikacsinálásnak, mégis úgy gondolom, hogy a dokumentum önmagában is hozzáadott értéket képvisel. Az utókör bölcsességével kijelenthetjük, hogy zsákutcába fordulásnak bizonyult a szlovákiai magyar autonómiatörekvések 90-es évekbeli tartós zárójelbe tétele. Az „idő kizökkenésével” az önkormányzatisággal kapcsolatos téveszmék, félreértelmezések és legendák csak tovább izmosodtak minden oldalon. Az MKP dokumentuma – feltéve ha jól lesz kommunikálva – épp a homály eloszlatásában, ezáltal az autonómiaeszme legitimálásában játszhat kulcsfontosságú szerepet. Végre.

A tudatosító tevékenységhez azonban tanácsos lenne az MKP-nak néhány premisszát magáévá tennie. Bármennyire periférikus jelenségről legyen szó, mégis következetesen véget kell vetni annak a látens flörtviszonynak, amit az MKP bizonyos helyi sejtjei a magyarországi szélsőjobboldallal ápolnak. Azokra az esetekre utalok, amikor például az MKP-s somorjai önkormányzat közintézményben ad teret a Hatvannégy Vármegye Mozgalomnak, vagy amikor a komáromi képviselőjelölti listát radikális jobboldali beütésű jelölttel színesítik.

 Az évtizedes sztereotípiák lebontása akkor sikerülhet, ha az antidemokratikusság és az irredentizmus legkisebb árnyéka sem vetül a magyar közösségre. Hiába sulykoljuk, hogy az autonómia nem jelent újraegyesülést az anyaországgal és a magyar kisebbség az egész részeként keresi a helyét, a jobbszélről érkező kétértelmű vagy nagyon is egyértelmű megnyilvánulások csak visszavethetik az ügyet. A pártnak azt a nem kisebb (az összmagyar eszmetörténetben máig megoldatlan) feladatot kell elvégeznie, minthogy a jelenleginél egyértelműbb választóvonalat húzzon a saját jobboldalisága és a szélsőjobboldal közé.

Hiányzó kommunikációs stratégia

Kétségtelen kihívást jelent az autonómiaeszme társadalmi beágyazottságának növelése is. A debütálás elkapkodása (még nincs a tervezetnek szlovák verziója; hiányoznak a megértést elősegítő anyagok, értve ez alatt a különféle infografikákat és animációkat, melyeket egy interaktív online felületnek kellene megjelenítenie, például) arra enged következtetni, hogy az MKP-nak nincs az ügyben végiggondolt kommunikációs stratégiája.

Ha valóban el akarjuk magyarázni az autonómiát, de úgy, hogy a hétköznapok apolitikus embere is elfogadja, akkor nem elég egy 70 oldalas pdf-et a szájbertérbe pakolni. Kár lenne, ha a tervezet – az önkormányzatiság elemeit egyébként szintén megjelenítő – Híd-féle Vízió sorsára jutna, amelyet ugyanúgy a társadalmi diskurzus ígéretével dobtak piacra, az egyszeri sajtótájékoztatónál mégsem jutott tovább.

Az említett példákon túl célszerű lenne tisztázni, hogy a társadalmi vitát kikkel és hogyan érdemes lefolytatni. A magyar elittel? A szélesebb közösségen belül? A szlovákokkal? Mindhárommal egyidőben vagy valamilyen sorrendben? A magam részéről hiszek abban, hogy a társadalmi értékrendszer nem állandó, hanem intézmények által formálható, ezért nem tartom lehetetlennek, hogy a magyar közösség idővel beálljon az autonómia mögé, egyúttal a szlovákok ellenszenve is mérséklődjön. Ehhez azonban profi kommunikációra van szükség. Az MKP erodálódott szellemi holdudvarát tekintve kétséges, hogy a párt önmagában képes lesz megnyugtatóan levezérelni egy ilyen folyamatot.

 Bárhogy is legyen – klisésen fogalmazva – a szellem végre kiszabadult a palackból. Közös érdekünk, hogy többé senki által ne lehessen visszazárni. Ez azonban nem Pozsonyon, Budapesten vagy Brüsszelen, hanem elsősorban saját magunkon múlik. Nekünk pedig végtére csakis együttes fellépéssel sikerülhet az autonómia ügyét országos üggyé tenni.