Az Öreg-Dunánál (a szerző felvétele)

A bős-nagymarosi vízlépcsőkonfliktus tengernyi irodalma általában jogi, politikai és környezetvédelmi aspektusból közelít a témához. Van a történetnek azonban egy sokkal hétköznapibb, de nem kevésbé fontos része, amely az emlékezésről és a felejtésről szól. Illetve arról, mi történt (történik) azokkal az emberekkel, akiknek az otthonában ment végbe egy drasztikus térbeli beavatkozás.

A bősi vízerőmű építésekor a térrel együtt a térhasználati szokások is jelentősen megváltoztak. A változás pedig kivételesen gyors volt, talán ebben is rejlik a jelentősége. Helyek és emberek felejtődtek el, és ha még jelen vannak is, már most olyan, mintha nem léteznének. Az emlékezetnek pedig helyekre van szüksége. Ha ezek a helyek eltűnnek vagy legalábbis láthatatlanná válnak a kortársak számára, elfelejtődnek. Márpedig, azt hiszem, ha valamire lehet lokális identitást építeni, akkor az a Duna. Ha azt akarjuk, hogy legyenek helyi történeteink, akkor egyebek mellett ezeket a történeteket sem szabad hagynunk nyomtalanul eltűnni.

2

Erőműépítés (Fotó: Bodó Tibor)

Egy eltűnt kisvilág

Bőshöz több dunai külterület (valamikori tanyák, grófi és uradalmi majorságok) tartozik. Mint a legtöbb ártéri tanya, ezek is a 20. század első évtizedeiben jöttek létre. Ekkorra váltak a belterületek viszonylag sűrűn lakottá, és ekkorra sikerült a Dunát olyan mértékben szabályozni, hogy megindulhatott a nagyobb mértékű kiköltözési folyamat. Minden emberi beavatkozás ellenére ekkor még inkább az ember igazodott a természethez. A Duna jelenléte több szempontból is befolyásolta a közelében élők életmódját. Mára azonban már nyoma sincs azoknak a térbeli elemeknek, amelyek meghatározták az akkori táj jellegét: a botlófáknak, a kosárfonásra felhasznált aranyvesszőnek, a vízimalmoknak, a fuvarozás miatt folyóparton vesztegelő csónakoknak, a gyümölcsösöknek.

Az erőmű megépítése közvetlenül érintette ezeket a területeket. Több házat vagy komplett külterületet (például Tejkét) el kellett bontani. Erdőket vágtak ki, termőföldeket sajátítottak ki az építkezés számára. Nagyvarjas puszta teljes egészében eltűnt az ott álló kastéllyal, temetővel és gazdasági épületeivel együtt – a kutatásunk során felvett több interjú és megrajzoltatott mentális térkép bizonyítja, hogy ezzel nemcsak a térből, hanem a helyiek emlékezetéből és kitörlődött. Csak azok tudják, hogy valaha létezett, akik még látták.

Történetek léptékváltás után

Erőműsziget – Nagy Zsófia és Gabriella Dohi dokumentumfilmje.

Érdekes, hogy ha a vízlépcsőkonfliktus jogi, politikai, környezetvédelmi szempontból megírt irodalmát, „történetét” kutatjuk, meglehetősen egyértelmű álláspontokkal találkozunk. Ezek vagy pozitívan, vagy negatívan értékelik az erőmű jelenlétét, de mindig ragaszkodnak saját valóságértelmezésükhöz. Ezzel szemben teljesen más, sokkal több tényezős történet bontakozik ki, ha az ember helyben próbálja meg összerakni, mi is történt. Nincs egyszerű értelmezés, nincs többé egyértelműen jó vagy rossz. A léptékváltással belekerülünk egy erősen szubjektivizált világba, ahol azonban sokkal többet tudhatunk meg arról, mi is történt valójában, helyi szinten. Nem ritka jelenség például, hogy valaki a szocializmus éveiben részt vett a vízlépcső megépítésében, majd a rendszerváltást megelőző közhangulat hatására az erőmű ellen tiltakozók oldalára állt, ma pedig már úgy gondolja, mégis jobb, hogy megépült az erőmű: „Akkor tiltakoztunk, persze, mert az volt a menő. De ha jobban belegondolok, mi már az erőmű előtt is sokat jártunk ki halászni, és láttuk, ahogy az osztrákok elkezdték építeni az erőműveket, már itt is kezdtek kiszáradni a Duna-ágak. Már akkor se volt semmi se olyan, mint régen. Nem beszélve a 65-ös árvízről. Csak a szerencsén múlt, hogy nálunk nem szakadt a gát. Azóta ilyesmitől nem kell félni.”

Kutatásunk során nagyon sok romantikus visszaemlékezés gyűlt össze az erőmű előtti időkről. Ezek közül az egyik egy idős bősi lakostól származik, aki bár nem külterületen lakott, a munkája miatt jól ismerte ezeket a részeket: „Falusziget szép utca volt, volt, akinek kint volt az utcán, a ház előtt a kemence. Kint voltak ott padok, kint üldögéltek az akkori öregek. Én még emlékszem rá, hogy ezeknek a Horváthoknak, kettőnek még megvolt a malma. Pallón mentek be a malomhoz, mert víz hajtotta.” Az ilyen hangvételű történeteket szinte mindig követi a veszteségek számbavétele: „Aztán már megszűnt a nyugalom. A mamáék kertje mögötti házat le is bontották, mert az útban volt. Kivágták a kiserdőt. Eltűntek a vadállatok. Az az őrült építkezés, ami itt megkezdődött, elűzte őket a nyugodtabb, csöndesebb helyekre. Aztán már nem volt olyan jó. Kezdett ez az egész átalakulni. Megjelentek az idegenek, olyanok, hogy aztán még a nagymama is félt ott kint egyedül.”

Faluszigeti hétvégi ház (a szerző felvétele)

Ezekkel az elbeszélésekkel párhuzamosan élnek teljesen más megközelítések is, akár ugyanazoktól az interjúalanyoktól. Világos, hogy az erőmű megépítésével jól járt a falu. A vízlépcsőnek köszönhetően indult be egy jelentősebb falufejlesztési program, amely több építkezést is magával hozott. Az elbeszélők arra is utalnak, hogy az építkezés idején szinte legálisan lehetett lopni – elsősorban építőanyagot. Új munkahelyek jöttek létre, jól lehetett keresni. És persze ott voltak a furcsa ígéretek, melyek szerint ingyen lesz majd a villany a községben.

A külterületek hanyatlása valójában már az erőmű építése előtt elkezdődött, a szocializmus éveinek több hozadéka is megnehezítette az ottani életet. A mezőgazdasági munka megváltozott, az idősek fokozatosan kihaltak, a fiatalok elköltöztek: „Nem is volt a terveink között, hogy ott maradunk. Ott nem volt se munkalehetőség; akkor a gyerekeink még mindig örök életben gyalog járjanak iskolába? Mi szerettünk ott lakni, de mivel fejlődött a világ, akkor már nekünk is nőttek az igényeink, hogy jó volna a faluban. Szólt a mikrofon, azt hallottad, hogy zenél, de hogy mit beszél, azt nem tudtuk sohase… Hiába voltunk öten, Dunán nem maradt egy se belőlünk.

Az Öreg-Dunánál (a szerző felvétele)

Az Öreg-Dunánál (a szerző felvétele)

Arra a kérdésre, hogy az emberek hogyan reagáltak, amikor kiderült, az erőmű miatt el kell hagyniuk az otthonukat, a házukat pedig lebontják, eltérőek a válaszok: „Az idősebbek örültek, hogy elveszik a házukat, mert magukra maradtak. Mert itt annak előtte már megszüntették a munkahelyet, mindenhol. Varjasban lerobbantották a gazdaságot. Kósa-majort is lerobbantották. A fiatalok, a többiek, menekültek innen.” Vagy itt egy másik történet: „Öregapám ragaszkodott ehhez az életformához, őneki nem is vették el a házát, nem írt alá semmilyen papírokat. Ez az egész átalakítás ott ment el az öregapámnak a telke mellett. Ami ott volt mellette, azt totál legyalulták, meg mögötte is. Szóval az övét meghagyták sértetlenül, mert egyáltalán nem volt hajlandó. Még szóba se állt velük.” Az egyik legtöbbet emlegetett sérelem, hogy akiknek fel kellett adniuk a földjeiket, házukat, azokat értéken alul kárpótolták: „A gazdáktól, a parasztoktól elvették a földet fillérekért – negyven fillérért négyzetméterét! Úgyhogybagóért vették meg.”

A fejlődés kritikája

Talán a természeti környezet megváltozásáról fogalmazzák meg a legtöbben a fejlődés kritikáját. Ez tűnik az egyetlen olyan tényezőnek, melyet utólag szinte mindenki negatívan értékel: „Abban az időben sokan foglalkoztak halászattal, mert akkor még több hal volt. Mert a Duna nem volt úgy beöntve, a halak szabadon mehettek ki ág-Dunákba. Ma ez már nincs. Sok erdőt elpusztítottak. Le kellett tarolni ennek a víztárolónak. Ott a természetnek vége. Valamikor szép volt ott, rengeteg vad volt… A méhekre igen rossz lett… Akkor fel se merült, hogy ez megváltoztatja majd az élővilágot. Csak a rendszerváltás körül kezdtek ilyesmiről beszélni.”

Dunai hajó (Varga József felvétele)

Dunai hajó (Varga József felvétele)

A fiatalabb generációk magától értetődőnek veszik a vízerőmű jelenlétét, az idősebbek viszont, akik látták, hogyan épült a sík területre, hét méterrel az átlagszint fölé egy teljesen új folyómeder, a mai napig bizonytalanul tekintenek rá: „Félek tőle. Én mástól nem félek, csak ettől. Most képzeld el, az a rengeteg víz, ha a töltés elszakadna… Mutogassák azt az iszaphibát a magyaroknál, nem is jó rágondolni.”

Falusziget valósága

Talán Falusziget külterület az egyetlen hely, ahol egyértelmű az erőmű megítélése. Az összes kültelek közül ez került a legmesszebb a falutól, 4 km helyett 12 kilométerre. Az alvízcsatorna miatt több házat le kellett bontani, majd a feltöltött folyómeder teljesen elzárta a falutól. Jelenleg mindössze két eredeti lakos lakja, a többiek hétvégiház-tulajdonosok. A korábbi társadalmi hálózat eltűnt, a szépen felújított nádtetős házak és a pusztuló tanyák teljesen más szomszédsági viszonyban állnak egymással, mint néhány évtizeddel korábban. A környéken nincs élelmiszerbolt, infrastruktúra. Jelentős probléma a megváltozott belvízmozgás is; az Öreg-Duna és az Új-Duna (alvízcsatorna) Faluszigettől nem messze találkozik, és közös mederben folyik tovább: „Egyszerű ez: töltés, töltés, töltés. Ez olyan, mint a zsák. Belekerültünk a zsáknak a fenekébe. Nos, innen aztán a víznek áldás-békesség, nincs hová.” A helyiek ilyen körülmények között próbálták folytatni megszokott életvitelüket: „Én magánemberként akartam itt megélni. Baromfiaim voltak, szarvasmarháim… Vízben áll a ház, azért néznek ki így a falak. De csak mióta van az erőmű.” Az erőmű valamennyi olyan következménye, amelyet a meghatározó társadalmi diskurzusok pozitívként könyvelnek el (árvízvédelem, területfejlesztés), Faluszigetben pont ellentétes hatást ért el. Ebben a valóságértelmezésben már nagyon is egyértelmű az erőmű megítélése: „A dunai emberek el vannak átkozva. Az erőmű minket totálisan eltiltott mindentől.”

A Falusziget melletti öreg tölgy (a szerző felvétele)

A Falusziget melletti öreg tölgy (a szerző felvétele)

Nincsen tehát egyetlen szálra felfűzhető narratíva. A valóságértelmezések egyéniek, jobbára teljesen függetlenek a Magyarországon és Szlovákiában uralkodó negatív és pozitív diskurzusoktól. Ahány egyén, annyi valóság, annyi Duna és annyi erőmű.

Nagy Zsófia

A szerző az ELTE Művészetelméleti és Médiakutatási Intézetének végzős mesterszakos hallgatója. Bősi származású, jelenleg Budapesten él. A cikkben látható Erőműsziget Erőműsziget című dokumentumfilm a szerző és Dohi Gabriella munkája, melyet az ELTE Művészetelméleti és Médiakutatási Intézetének egyik kurzusára készítettek vizsgafilmként.

Az írás eredetileg az Új Szóban jelent meg online kiadásban és nyomtatásban egyaránt, 2015. február 28-án.