Képzeljünk el két Latin-amerikai országot.
Az első a térség egyik legrégebbi és legerősebb demokráciája. Régiós mércével gazdag ország, egyúttal a világ legnagyobb olajkészletével rendelkezik. Bármelyik szomszédjánál erősebb szociális hálóval büszkélkedhet. Jó úton halad, hogy polgárainak egyre szélesebb körben elérhető egészségügyi ellátást és ingyenes felsőoktatást biztosítson. A sajtó szabad. A stabil, demokratikus politikai klíma jegyében a hatalomban különféle világnézetű elnökök békésen váltják egymást. Annak minden nyűgével (korrupció, társadalmi egyenlőtlenségek) együtt még mindig egy fejlődő ország, de kilométerekkel a szomszédai előtt jár. Latin-Amerika bezzegországa, még az Európából szerencsét próbálók körében is kedvelt célponttá válik.
A másik ország Latin-Amerika legszegényebb és legújabb (fél)diktatórikus állama. Az ország pénzneme összeomlott, hiperinfláció keseríti meg a mindennapi életet. Az árak kilőttek, akár néhány hét alatt duplázódnak. Az egészségügyi rendszer roskadozik, régen visszaszorított betegségek ütik fel újra a fejüket. A gyógyszerek, élelmiszerek és az alapvető fogyasztási cikkek hiányoznak, a közművek akadoznak. Az üzemanyag hiánycikk. Egyre gyakoribbak az áram- és a vízkimaradások. A közbiztonság siralmas. Többmillió lakos menekül az országból. Eközben az ország a világ legnagyobb olajkészletével rendelkezik.
Ez a két ország valójában egy ország, csak két különböző időszakban: Venezuela 40-50 éve és ma.
A romlás az olajválság utáni nehéz időkben kezdődött. Az ország vezetése olyan kiigazításba fogott, amely végeredményben növelte a különbségeket az elit, a növekvő, de még mindig igencsak szűk középosztály és a terebélyes szegény rétegek kötött. Közben a hadsereg egy fiatal tisztje (szélső)baloldali mozgalmat szervez.
Demokratikus szocializmus
Hugo Chávez egy hétgyermekes kisvárosi család szülöttje. Gyerekkorát szerény körülmények között, részben a szüleitől távol tölti el. Belép a hadseregbe, a tehetséges fiatal tiszt alezredesi szintig jut el a ranglétrán. Tanulmányozza Marx, Lenin és Mao műveit, amely eszméket megismerve a kommunista világnézet híve lesz. Elégedetlen a venezuelai közállapotokkal, egyre inkább kritikus a kormány és hadsereg berkein belül fellelhető korrupcióval. Úgy gondolja, hogy a szegény rétegek nem részesülnek eléggé az ország olajbevételeiből.
1992-ben kétszer is megpróbálkozik a hatalom erőszakos magához ragadásával, de a katonai puccs elbukik, néhány száz halott az eredmény. Venezuela hanyatló politikai berendezkedése mégsem tér teljesen magához és Chávezt elnöki kegyelemmel szabadon bocsátják. Az 1998-as elnökválasztásokon már modern demokratikus szocializmussal kampányoló volt katonát megválasztják elnöknek. Az olajbevételek szétosztását és teljes társadalmi egyenlőséget ígért a tömegeknek. Népszerű intézkedéseket hoz, az akkor még magas olajbevételekből nagyvonalú szociális segélyezést vezet be. A nyugati balos körökben igazi sztárrá növi ki magát, hazájában hihetetlen népszerűségre tesz szert a legszegényebbek körében. Mindig figyel arra, hogy megőrizze a hadsereg és a legalsóbb társadalmi osztályok támogatását.
Ám a források átgondolatlan felélése és a széleskörű államosítások mint a „földreform” (nagyobb magán farmok kivégzése) vagy az olaj- és telekommunikációs vállalatok államosítása visszacsaptak. A gazdaság sorvadni kezdett, a kőolaj válik az ország egyetlen és kizárólagos erőforrásává.
Chávez már nem éri meg az olajár és ezzel együtt az ország összeomlását. Halála után egy hajszállal, mindössze 1,5 százalékpontnyi különbséggel hű harcostársát, a korábban buszsofőr Nicolas Madurót választják az ország elnökévé.
Mélyrepülés
Maduro nem kapott nyugodt éveket. Első elnöki ciklusa kormányellenes tüntetésekkel telt, de a titkosszolgálatok és a hadsereg még kitart Chávez örököse mögött. Egymást érik a letartóztatások, több száz kormányellenes tüntetőt öltek meg. Reneszánszát éli a politikai rendőrség. 2014-ben véget ért az olajár-boom, bevételek híján Venezuela elveszti a külföldi hitelpiacokhoz való hozzáférését. Az ellenzéki többségű Nemzetgyűlést gyakorlatilag minden jogkörétől megfosztják. Ebben a helyzetben futott neki Maduro a 2018-as elnökválasztásnak.
Az választás az elnök „elsöprő” sikerével zárul. A hivatalos eredmények szerint mintegy 67 százalékos támogatással vághatna neki a második hatéves elnöki ciklusnak. Csakhogy Maduro győzelmét Oroszországon, Kínán és néhány baráti szocialista/kommunista országon kívül kevesen tartják törvényesnek.
Az elcsalt választások után az ellenzéki vezetésű Nemzetgyűlés az eddig viszonylag ismeretlen Juan Guaidót nevezi meg Venezuela átmeneti elnökének. A fiatal 35 éves mérnök mellé állnak a latin-amerikai országok, az EU nagy része, az USA és Kanada, Madurót az oroszok, a kínaiak, Irán, Észak-Korea, Kuba és pl. Szíria támogatják.
Chávez és Maduro talán legnagyobb bűne, hogy Dél-Amerika egyik legnagyobb gazdaságát néhány év alatt padlóra fektették. Venezuela egy eleve szegény régió legszegényebb országává vált. XXI. századi demokratikus szocialista utópiának indult, társadalmi és gazdasági rémálomba fordult át. Az ország összeomlás szélén, nagyhatalmak közötti ütközőzónák peremén őrlődik. Értékes olajkészletére és a térségi befolyásra a Rosznyeften keresztül az oroszok, a kínai befektetők és a Monroe-doktrínai beidegződései mentén ténykedő USA is pályázik.
Ugyan sikeresen kivégezte a saját országát, de nem szabad elfelejteni, Chávez korántsem véletlenül, létező gazdasági kiszolgáltatottságot meglovagolva került az elnöki palotába. Ez még akkor is igaz, ha az arra adott válasz még mélyebbre lökte az országot. Maduro elnök eddig nem írta ki a nyugati világ által feltételül szabott új választásokat, pedig egy józan demokratikus átmenet más módon nehezen képzelhető el. A legfőbb kérdés most talán az, hogy a politikai elit és a venezuelai hadsereg meddig tűri el a gazdaság rossz ás az elnök ingatag politikai helyzetét.
