A hétvégén volt szerencsém eljutni egy debreceni politológiai konferenciára. Hallottam rengeteg előadást, jobbakat és kevésbé sikerülteket egyaránt. A leghasznosabb mégis, hogy első kézből szerezhettem tudomást arról, miként vélekedik a szakmai elit a magyar nemzetpolitikáról, ez volt ugyanis az előadások fő témája. Jelentem, az elhangzottak alapján még legalább öt- tíz évig komoly bajban leszünk, de lehet, hogy tovább is – ugyanis a szakemberek sem vágják.
Nem a szakmai tudással van a baj, bár néhol félelmetesen egyszerűnek és egydimenziósnak tűntek a felvetett problémák. Az egyik (magyar) előadó például azt fejtegette, hogy Mečiart istenként imádták és a szlovákok minden cselekedetére a frusztráció van befolyással. Ez azért nem akkora baj, még akkor sem, ha az illető elméletileg a Magyar Külügyi Intézet munkatársa és a fenti eszmefuttatás helyénvaló a kocsmában, de kevéssé az a “hochpolitik” bugyraiban.
Az igazi gond mással van – a fejekben, a hozzáállásban. Az általános elemzésekben és a többszereplős kerekasztalokon állandóan felbukkantak ugyanazok a panaszok. A magyarságnak joga van az autonómiára, az alapszerződésben leírtak szerint jogunk van erre-arra, a szlovák/román/szerb kormány a jogainkat sérti meg sorozatosan. Visszatérő motívummá vált a panaszkodás a rossz viszonyokra, valamint annak hangsúlyozása, hogy Magyarország nem várhat segítséget a nemzetközi szervezetektől. A diagnózis többé-kevésbé stimmel. Ami rendkívül zavaró lehetett egy külső szemlélőnek, az az önreflexió teljes hiánya.
Gabriel Viktor, a tabudöntögető szlovák történész-alteregó a Štúrról írt könyvében boncolgatta a jelenséget, amely érvényes a mai szlovák és magyar politikára egyaránt. Létezik egyfajta sértődöttség az elitben és a nemzetben is, amely szerint a másik fél “ellökte segítségre nyújtott baráti kezünk”. A probléma csak az, hogy nem létezik ilyen kéz. A magyar külpolitika (is) leragad valaminek a követelésénél anélkül, hogy felmerülne bármilyen kompromisszumos megoldás lehetősége. Egy olyan megoldásé, amellyel mondjuk mind a két fél jól járhatna.
A követeléseivel Magyarország alapból sikertelenségre van ítélve. A politika nem így működik a gyakorlatban – valamit adunk és valamit kapunk cserébe. A népszerű elmélet szerint érdekeket képviselni cukorral és korbáccsal lehet – cukorkát osztani jutalomból és korbáccsal csapkodni büntetésből. A magyar elit ideológiai kézikönyvéből valaki lefelejthette a cukorkás fejezetet. Nem marad más hátra, mint csodálkozni, miért törölhetné fel Fico a padlót Gyurcsány Ferenccel és általában véve miért kezeli minden környező ország potenciális ellenségként Magyarországot.
A másik megértése és a szervilizmus között húzódik egy vonal, amit nagyon könnyen át lehet lépni, pláne a mai Magyarországon. Az utóbbira példa, hogy Eörsi Mátyás Komáromban legazemberezte a szurkolókat, joggal is fordult ellene a népharag. Baráti lépéseket ugyanakkor lehet tenni a másik felé meghátrálás nélkül is. A jelenlegi magyar nemzetpolitika sajnos lehetetlenné teszi ezt.