OLYMPUS DIGITAL CAMERAPár napos pihenő után újra útnak indulunk, ezúttal északnak. Az amerikai nép mobilis, a benzin olcsó, néhány száz mérföldes autózás itt nem számít különösebb távolságnak. Megszokott dolog, ha valaki reggel másfél órát tölt az autóban míg beér munkahelyére. Mi, közép-európai lokálpatrióták persze jobban szeretünk munkába gyalog menni.

Észak felé indulunk a kilencvenötös Interstate-en Williamsburgbe, majd onnan tovább, Washingtonba. Williamsburg egy kis virginiai turistaváros, a James és a York folyók között.  A város nevezetessége a Colonial Williamsburg. Évente több ezer amerikai turista érkezik ide, hogy megnézze, hogyan éltek az első telepesek. Ez a városrész olyan, mint egy szabadtéri múzeum. Tizennyolcadik századi épületek brit zászlókkal, széles utcák, lovaskocsik, a város közepén vásár. Végre megjavul az idő is, a széles utcákat délután elárasztják a kocogó amerikaiak. Nagy divatja van Amerikában a joggingolásnak, munkaidő után rengetegen húznak futócipőt. Mintha csak cáfolni akarnák a lusta amerikaiakról szóló európai előítéleteket.

OLYMPUS DIGITAL CAMERA

A Colonial Williamsburg

Williamsburgben egy ismerősünknél szállunk meg. Vendéglátónk Magyarországról származik, de már hosszú évek óta az Egyesült Államokban él. Évekkel ezelőtt érkezett dolgozni az Államokba. Élt már az ország különböző pontjain, például Floridában és Virginiában is.  Időközben amerikai állampolgár lett. Próbálom firtatni, van-e még az embernek ennyi idő után honvágya Magyarország után. A válasz az, hogy honvágy az van, de nem Magyarország, hanem Florida után…

Vendéglátónk sokat mesél az itteni magyar közösségekről. Sokan érkeznek mostanában szerencsét próbálni Magyarországról, nagy részük hivatalosan három hónapra turistaként, aztán maradnak tovább, munkát vállalnak, megpróbálnak érvényesülni. Az USA még ma is egyszerűbb megélhetést, karrierlehetőséget nyújt, akár a diploma nélküli fiataloknak is. „Amerikában nem kérdezik, hova jártál iskolába.“ Ha valaki rátermett, dolgozni és érvényesülni akar, az itt megteheti. Európával ellentétben, aki lentről indul, az is viheti valamire.

Az illegális tartózkodás a másik oldalon állandó bizonytalanság forrása. Él a környéken például egy magyar pár, akik már több mint tíz éve tartózkodnak az USA-ban zöldkártya, vízum, egyszóval mindenféle tartózkodási és munkavállalási engedély nélkül. Sőt már gyermekük is született itt, amely alanyi jogon amerikai  állampolgárságot kapott. Viszont ellenkező példa is akad bőven. Nemrég például Norfolkban összeült egy magyar társaság, és ahogy az üvegekben csökkent a bor szintje, az asztaltársaság hangulata úgy emelkedett. Az éjszakai csendháborítás miatt kiérkező rendőrök aztán hamar kiderítették, hogy a társaság fele illegálisan tartózkodott Amerikában. Nem nehéz fennakadni, ennek ellenére rengetegen vállalják a kockázatot a jobb megélhetés reményében.

 

Washington, DC

Williamsburg után Washington felé vesszük az irányt. Úgy tippelem, az út nem tarthat három óránál tovább, de már száz mérfölddel a város előtt sűrűsödik a forgalom, és helyenként csak araszolva jutunk tovább. Pedig húsvét vasárnap van.

Washington remek hely. Lelkesen fényképezek, pózolok a Capitolium és a Fehér Ház előtt, akár egy japán turista. Több tucat képet készítek a Washington Monumentről – az égnek meredő hosszú csík a város közepén a “lenyűgözően egyszerű” érzest kelti bennem. Látni, érezni, hogy a város nem természetesen fejlődött, itt minden a terv szerint lett felépítve. A várost egy francia építész, bizonyos Pierre Charles L’Enfant álmodta és tervezte meg a tizennyolcadik század végén, amikor az amerikai alapító atyák –  Washington, Jefferson és a többiek – úgy döntöttek, hogy a frissen egyesült államoknak egy fővárosra van szüksége (a kongresszus addig Baltimore és Philadelphia között ingázott). L’Enfant-ot később hazakergették, és a szabad amerikaiak fabódékat emeltek a francia által tervezett sugárutakon. Néhány évtized múlva viszont, a város új lendülettel épült tovább a L’Enfant tervei szerint.

OLYMPUS DIGITAL CAMERA

Washingtoni csendélet

Washingtoni szállásadónk különleges ember. Jerry a hatvanas éveit tapossa, egyetemi tanár, utazó, kalandor, műtárgygyűjtő, entellektüel. Zsidó származású, nagyapja eperjesi volt, nagybácsija Ausztráliában telepedett le, rokonai élnek Hamburgban és az Egyesült Államok különböző pontjain. Jerry a tipikus huszadik századi európai zsidó megtestesítője – aki már az Egyesült Államokban született.

Késő este toppanunk be házába, a házigazda nincs otthon. Meglepetésemre a házat tárva-nyitva találjuk. Bemegyünk, körülnézünk. A villanyok égnek, az amerikaiak így tartják távol a tolvajokat. Egy kicsit most én is tolvajnak érzem magam. Vendéglátónk egy óra múlva érkezik csak meg, és úgy fogad, mintha ezer éve ismernénk egymást. Kiderül, Jerry sosem zárja házát – egyszerűen megbízik az emberekben.

Nagyon jól érezzük magunkat itt, Jerryn látszik, hogy – talán az eperjesi rokoni szál miatt – vonzódik a közép-európai emberekhez. Reggelire forró kávéval, komolyzenével vár bennünket, este vacsorával, vörösborral. Mi is dobunk egy argentin Malbec-et a közösbe. Szükség is van rá, mert vacsorára egy orosz vendég is van a háznál. Szergej, fizikus, kutató, törzsvendég Jerry vitaestjein. Vendéglátónk társaságában nehéz szóhoz jutni. A republikánusok szidása mellett tanárként kedvenc témája az amerikai oktatási rendszer: I’ll explain you why Americans are so stupid. Szavaiból újra csak azt szűröm le, amit már én is tapasztaltam. Amerikában egyszerűen más a megítélése a tudatlanságnak, mint nálunk. Itt az a természetes, hogy ha valamire nincs szükségem, azt minek tudjam. Ezt az alaphozzáállást csak erősíti a Google-jelenség. Amerikában ma nincs az a tanár, aki képes lenne meggyőzni a tizenéves kisamerikait, hogy bizony szükséges tudni mi Egyiptom fővárosa. Nem tudja meggyőzni, főleg azért nem, mert ő maga sem hisz benne.

OLYMPUS DIGITAL CAMERA

A Washington Monument – felállványozva…

Washington egy prezíc város. A város központja a Mall – egy hosszú, széles sétány teletűzdelve az amerikai nemzet nagyságát hirdető emlékművekkel.  A Mall egyes pontjain lévő monumentumok tökéletes geometriai alakzatokat képeznek, mintha azt akarnák hirdetni, hogy az amerikai nemzet történelmében rend van, mindennek megvan a maga helye. Aki bejárja ezeket az emlekműveket, az megbizonyosodhat arról, hogy a fejlődés szinte kézzel tapintható. A központi Washington Monument mindennek a kiindulópontja: hatalmas, de egyszerű, akárcsak Amerika. Jefferson megfogalmazta a Függetlenségi Nyilatkozatot: all men are created equal… – hirdeti már 1776-ban, de maga Jefferson még rabszolgákat tart saját háza táján. Nyolcvan évvel később Lincoln eljut odáig, hogy a rabszolgaságot el kell törölni, újabb száz év eltéltevel jön Martin Luther King, és ma az elnök bőrszíne a legékesebb bizonyítéka annak, hogy az amerikai sikersztori nem ért véget. Úgy gondolom, ilyen és hasonló gondolatokkal térhet haza sok amerikai egy családi fővárosi kirándulás után.

Aztán itt vannak a huszadik század nagy amerikai háborúi. A második világháborús emlékmű egy márványrengeteg, tele elnöki idézettel, melyek számomra inkább felszínesek, mint meghatóak. A vietnami háború amerikai áldozatainak emlékére egy hosszú falra sűrű, apró betűkkel az elesett amerikai katonák nevét vésték. Átsétálva a Lincoln-emlékműtől a Potomac folyón eljutunk Arlingtonba, ahol a lankás dombokon nyugszanak a hősi halált halt amerikai katonák. Tiszta HAIR-fíling ez a végeláthatatlan fehér erdő. Azon gondolkodom, vajon mennyi idelátogató amerikai érez hasonlóan.

Én mindenesetre úgy érzem, hogy Washington után egy picit jobban belelátok az amerikaiak lelkébe.

OLYMPUS DIGITAL CAMERA

Arlingtonban jólesik filozofálni egyet Amerika szerepéről a világban